Enyhe, tavaszi szél

Hónapok óta nem jártam a Margitszigeten. Ma viszont a langyos, már-már tavaszi idő kicsábított. Körbesétáltam a szigetet, megnéztem minden nevezetességét, most találtam meg először József Attila mellszobrát, ami mellé valaki hófehér szegfűt tett, és amikor kisütött a nap, a télikabátban kicsit meg is izzadtam. A budai oldalon elkapott a vágy, hogy milyen jó lenne futni, de csak lépdeltem tovább és utat adtam a szaladóknak. A megszokott irányban jártam körbe a szigetet, ami viszont éppen ellentétes azzal, amerre futni szoktam. Ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy rigolyás vénasszony leszek.

A budai oldalon, az Árpád híd felől enyhe, tavaszi szél fújt. Belekapott, meglebegtette és megszellőztette gondolataimat, de a nyugalom nem változott. Hazaértem és felhívtam anyát. Persze, most is, mint mindig, túlságosan aggódott értem, de amióta értem, miért félt ennyire, valahogy könnyebb. Nevetve megnyugatom és nem próbálok szabadulni fojtogató szorításból. Talán ez is a felnőtté válás egyik lépése. Rá kellett jönnöm, hogy a "nagy és erős" apa és anya milyen démonokkal küzd.