Lekésett vonat

Ültünk a szobában és arról beszélt, hogy már menne, már nem jó így fél lábbal, vakon élni. Már nem akar élni, de meghalni se tud. Túl jó a szíve. Túl jó az emésztése. Olvasni tíz éve képtelen, az elmúlt egy évben a kertben sem volt. Csak a rádió maradt. Azt hallgatja. Azt hallgatja, hogy Polcz Alaine a halálról beszél. Régi felvételen. Hallottam? Meghalt. Soha semmire se volt irigy, most mégis irigységet hallok a hangjában.

Hiába idákoznék azért, hogy ismét legyen lába, hogy ismét lásson, tudom, hogy ilyen csodák nincsenek. Csak azért tudok imádkozni, hogy odaérjen, ahova vágyódik, ahol nem számít a szem, a láb, lényegtelenek az érfalak és nem kellenek fogak és karmok sem.

Az pedig már az én keresztem, hogy ha két évvel ezelőtt tudom, amit ma tudok, valószínűleg még meglenne az a hiányzó láb, nem lenne hatalmas gaz a kertben és nagyobb lenne az életkedv. Talán a szem is javult volna. Kicsit. Talán...

Miért van az, hogy az ember egy ideig semmire sem emlékszik, egy idő után viszont ömlenek az emlékek? Micisapkás-cigarettázós, narancssárga önözőkannás, udvari zuhanyzós, ribizliboros, piros serpenyős - paprikás tojásos... Ő családom egyetlen tagja, aki se akarattal, se akaratlanul, sohasem bántott.