Lebegés

Szeretek a tengeren lebegni, mint őszi tócsán a színes falevél. A fülem tele megy sós vízzel, kitölti a csigát és elmosódik határ köztem és a tenger között. Az én nem ér véget ujjaim hegyénél és fejem búbjánál, hanem a végtelent közelíti, de amint megszoknám ezt az édes érzést, egy hullám az arcomba csap, egybefolyik taknyom-nyálam, szemembe is jut a sós vízből, a lelkem kicsit vacog, majd gyorsan megszokja a magányt és pontosan érzem testem határait. Ha arra gonolok, hogy mi van a földi élet után, csak a tengeri lebegésre tudok gondolni.

Annyi gondolat kavaroga fejemben és egyszerre próbálnak utat találni, de nem az ujjaimon keresztül, hanem a számból ömlenek, össszekeverednek és (talán) összezavarodnak. (Talán már a gondolatok zavarosak?) Olyan könnyű lenne a világot magamhoz alakítani, de helyette lebegek, önmagam felszínén, és közben (remélem) korlátaimon jutok túl.

Őszre jutottam túl azon az ajtón, amit tavasszal hol dühösen, hol kétségbeesetten kopogtam. Át akartam menni, de nem tudtam. Most az ajtó másik oldaláról semmi kis dolognak tűnik, ami akkor történt. Ez most egy másik ajtó...