Újabb bizonyíték, hogy öregszem

Egy ideje barátkozom a gondolattal, hogy nem Újlipótvárosban és nem 1+2 fél szobás lakást fogunk venni, - de ugye ez még nem lefutott dolog és reményhal -, a nagy teraszról már régen letettem, de akkor igazán elkeseredtem, amikor anya azt a kérdést tette fel, hogy miért nem kisebbet keresünk. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy jóval ötven négyzetméter alatt nem lenne egészséges, főleg nem úgy, hogy tervezünk legalább két gyerkőcöt. A lakás-témától egyébként is görcsbe szorul a gyomrom és rágondolni se szeretek. Csak azzal szoktam magam biztatni, hogy végülis le lehet élni egy életet albérletben is és vannak országok, ahol ez nem olyan meglepő, mint itthon...

Persze, vágynék arra, hogy berendezzünk magunknak egy otthont, de mostani lelkiállapotom szerint, nem lenne túl bonyolult. Üres, nagy terekre vágyom és egyszerű, természetes anyagokra. (Egész nap takarítok. Kanapé mögé bújt porcicákat üldözök és nem használt illetve nem szeretem cuccokat szanálok ki.)

Vágyaim és a valóság közötti hatalmas szakadékot jól mutatja, hogy jelenleg azt se tudom elérni, hogy egy hatalmas ablak előtt legyen egy nyolc laptopnyi íróasztalom, amelyen csak a laptopom van, de még ablak nélkül sem megy a dolog.

Jók ezek az egy-két napos szalmaözvegységek, de ahogy sötét lesz, minden lift-mordulásra felkapom a fejem, és minden pillanatban azt várom, hogy itthon legyen. Egyre többször eszembe jut, hogy jó lenne felhívni, megkérdezni, hogy érzi magát, milyen a hangulat és ilyenek, meg elmondani, hogy szeretem, de csak egy sms-t küldtem, abban is az F1 időmérő első négy helyezetje volt.