Eldönteni, hogy miért érdemes harcolni...

Reggel becsöngetett egy jómunkásember, hogy akkor ők most gázt szerelnének. Éppen indulás előtt voltam 10 perccel. Mondtam, hogy jó jöjjenek, kell nekem a gáz nagyon, de jó lenne ha délelőtt végeznének. Esküdöztek égre-földre, hogy persze és mindenképpen, én meg el is hittem, de természetesen az se törte össze a lelkemet, hogy még mindig szerelnek, mert felkészült versenyző vagyok. És ha már lúd, akkor legyen kövér, kényszerű szobafogságomat kihasználva vendégeket hívtam. A romok és zajok felett kávéztunk és beszélgettünk. Jót és sokat, mint mindig. Csak amikor elment és egyedül maradtam a gondolataimmal meg az építés zajaival jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen vicces. Egy abszurd világban próbálom megőrizni ép eszemet, kemény gyomrosok ellenére a kedvességem, és árulások fájdalmán túl a hitemet. Nincs bennem harag, csupán csak értetlenség. Tudom és elfogadom, hogy vannak más értékrendszerek, enyémtől eltérő prioritások, soha eszembe nem jutó motivációk és tisztába vagyok vele, hogy van olyan nézőpont, amelyből a nekem abszurd teljesen logikus és következetes. Végül oda jutok, hogy ez nem történhet másként, csak úgy, hogy az elején félreértettem valamit. Ugyanazokat a szavakat használjuk, de másra gondolunk. Olykor azt gondoltam, ez csak a kommunikáción múlik, hogy nincs itt semmi baj, csak elbeszélünk egymás mellett, most már azt gondolom, hogy másik nyelvet beszélünk és nem lehet megtanulni a másik nyelvét, mert akkor elveszek én, hanem egy közös nyelvre lenne szükség, amiben mindkettőnkből benne van valami, ahhoz viszont egyedül kevés vagyok. Végül a feladat számomra megint csak annyi, hogy keménységem ellenére sohase váljak rideggé, miközben pontosan tudom, hogy olyan könnyű önmagunkat átverni, mindig egy picit engedni és észrevétlenül azzá válni, amivé sohasem akartunk. Vannak hosszú, csendes átváltozások és harcos születések. Csak azt tudom, hogy csak az visz előre, ami nehéz, ami megkínoz, ami fáj...