Születés és halál között

Két dolog foglalkoztat mostanság. A születés és a halál. A születés az anyaságon keresztül, a halál pedig úgy, mint az élet utolsó állomása, ahova mindig befut a vonat. Saját születésem és saját halálom nem foglalkoztat. Mindkettő megkérdőjelezhetetlen tény. Azt viszont kutatom, hogyan lehet jó anyának lenni és kutatom és hogyan lehet elengedni valakit. Mit találok magamban, nincs és van valamint van és nincs között. Remélek erőt, szeretetet, önzetlenséget, de közben ismerem ridegségem és józanságom. Tudom, hogyha valamivel nem tudok mit kezdeni, jó messzire tartom magamtól, olyan messzire, hogy ne tudjon rám hatni. Csak úgy kell gondolni rá...

Tekertem az őszben. (Elhatároztam, hogy nem vagyok beteg, nem szédelgek és nem fáj a fejem.) Hideg volt a levegő, de a nap átmelegítette fekete pulóverem. A létezés apró boldogsága járt át. Imádtam az őszt, a napsütést, a hideget. Eszembe jutott, hogy van még úgy 20 jó évem. (Persze, utána se leszek normális vénasszony, de azért hagyjuk meg az esélyét.) Aztán alkudoztam magammal, legyen még 30 jó évem. (60 illetve 61 éves leszek "még csak".) És hirtelen rájöttem, hogy ez rengeteg. Igazán cirka öt éve élek. Addig csak vegetáltam, mindig más okból. Ennek fényében szinte végtelennek tűnik ez a 30 év. Bármit, tényleg bármit megcsinálhatok ezalatt az idő alatt.

Viszont többet nem szabad elpocsékolnom és vegetálnom... A végét meg majd gyorsan le akarom tudni. Elalszom és kész. Erre vágyom. A múltkor bejött egy néni és arról mesélt, hogy a férje egyik vasárnap ebéd után lefeküdt aludni és soha többet nem kelt fel... Azt hiszem, hogy nem szeretnék búcsúzni.