Alessandro Baricco: Selyem

Nem túl elegáns és szellemes megoldás fülszöveget idézni, de úgy érzem Alessandro Baricco Selyem című könyvéről írni vétek, hiszen minden mondat, minden szó, minden összefoglalás, minden magyarázat elcsorbíja. Olvasni kell. Azt hiszem, hogy egy élet során többször is.

"Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá..."

Az idő mindig megtréfál. Visszatekintve a hosszú néha hihetetlenül rövid és a rövid olykor örökkévalónak tűnik. Szóval azt hiszem, évek óta szeretném elolvasni Baricco-tól a Tengeróceánt - azonnal beleszerettem a borítóba és a címbe -, de mindig jött egy másik könyv és én Ikrek hebehurgyasággal hűtlen lettem. Lobonál bukkantam rá újra Bariccora és arra már régen rájöttem, hogy amire ő tíz csillagot ad, el kell olvasni - ez megint bizonyosságot nyert -, most pedig szépen sorban megveszem az összes Baricco könyvet. Pedig megint úgy megfodadtam, hogy nem könyvet, hanem nadrágot és cipőt fogok venni...

Jó pár hétig őrizgettem a Selymet. Tudtam, hogy egy szuszra el fogom olvasni, vékony kis könyv és nem akartam eltékozolni, felaprózni a pillanatot. Tegnap - szent szerda után - mégis elloptam az éjszakából a Selymet és ma klassz karikák vannak a szemem alatt. Megérte, mert a lelkemben ott az a boldog semmiség, amire nincs szó, aminek nem lehet nevet adni...