Ki vagyok én?

"A bohóc kifesti magát, nagy, mosolygós szájat rajzol, feltesz egy nagy piros orrot, bolondos jelmezt húz, és elkezdi játszani a bolondot. Azt játsza, hogy nagyon vidám, és körülötte mindenki azt hiszi, hogy tényleg az is. Ha azután a bohócruha már elég hosszú ideje van rajta, elfelejti, hogy csak játsza a jókedvet, és ő maga is elhiszi, hogy vidám." (Riekje Boswijk-Hummel: A párkapcsolat forradalma)

"Valószínűleg ismeritek azt a helyzetet, ami csaknem minden szülő és gyerek között fennáll – főleg akkor, amikor a gyerekek kicsik – hogy a gyerekek föl akarják ébreszteni a szüleiket, a szülők pedig el akarják altatni a gyerekeket. A szülők nem akarják fölébreszteni a gyerekeiket, s a gyerekek nem akarják elaltatni a szüleiket. Felfigyeltetek már erre? Minden szülő azon munkálkodik, hogy minél előbb elaltassa a gyerekét, és minden gyerek föl akarja ébreszteni a szüleit. Ez nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrétan is igaz. Reggel a gyerekek alig várják, hogy fölébredjenek a szüleik, este pedig a szülők alig várják, hogy a gyerekek elaludjanak. Sajnos az történik, hogy gyerekkorodban ugyan fel akarod ébreszteni a szüleidet, de ahogy szülő lesz belőled, te is el akarod majd altatni a gyerekedet. Valami tehát történik a gyerek és a szülő között, ahogy a gyerek felnő. A szüleink életünk legelső hipnotizőrjei. Ez azért van, mert amikor először meglátjuk a napvilágot, akkor nem tudjuk, hogy mi micsoda, mi ez, mi az, mi nem ez, mi nem az, nem tudjuk, hogy mi az a világ. Ezt mind a szüleink mondják és mutatják meg nekünk. Mindent megneveznek. De nem biztos, hogy a világ dolgai valóban azok, aminek a szüleink nevezik őket.

Szóval a probléma szerintem az, hogy mindannyian nagyon mély hipnózisban élünk. A kérdés csak az, hogy hogyan lehet fölébredni. Hogy lehet fölébredni a valóságra, vagy a valóság egy annál jobb megközelítésére, mint amire megtanítottak, félrevezettek minket? Ez nagyon kellemetlen kérdés, mert azok, akik megpróbálják, rettenetesen nehéz helyzetbe kerülnek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elhagyjuk azt a valóságot, amiben az emberek közös megegyezéssel megállapodtak, rettenetes erők fognak ránk hatni azért, hogy visszatereljenek a közös látásmódhoz. Előrebocsátom, hogy a pszichiátria a világon mindenütt a rendőr szerepét játssza. Visszatereli mindazokat, akik véletlenül rájöttek arra, hogy másként is lehet látni a világot, mint úgy, ahogy megtanítottak bennünket." (Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa)

Újra és újra ugyanaz a kérdés: Ki vagyok én? Ki vagyok én igazán és amit magamról gondolok az vajon én vagyok-e vagy csupán önhipnózisom/hipnózis áldozata? Mi igaz és mi hamis? Mi valós és mi képzelt? Milyen vagyok én? Igazak az érzések? Az érzéseket befolyásolják a gondolatokat. A gondolatok teremtenek és pusztítanak. Az lennék, amit gondolok? De már a gondolatok is belőlem fakadnak, nem függeltlenek tőlem. Nem találom a rendszer (önmagam) legelső és legbiztosabb pontját. Létezem, de a Mátrix után ez sem biztos. Minden állítás cáfolható. Amikor a legigazabb mondatot akarom magamról megfogalmazni, akkor semmi sincs, amit elmondhatnék, mert minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető.