Szerelmem, Lucca!

Ljubljana

Ljubljanában reggel megnéztük az ócska piacot és a várost napsütésben. Sikerült felfedeznünk, hogy a "rózsaszín" templom előtt állandó az időjárás: mindig esik. A ljubljanaiak így tiltakoznak az időjárás kiszámíthatatlansága ellen vagy valami hasonló. Elmentünk megnézni a képeken kéknek tűnő ajtót. Még szerencse, hogy a kilincsen tényleg ott a ló, mert egyébként az ajtó nem kék, hanem patináns zöld.

Szinte egész nap utaztunk (2. nap: Ljubljana - Tavernelle), csak kétszer álltunk meg. Egyszer Palmanovában a csillag alakú, szabályos városban, ahol ebédeltünk, meg egyszer valahol az út mellett kávézni és dinnyét enni.

A büfés néni ott megtanította, hogy a görögdinnye olaszul anguria. Velencéig ezerszer megbántam, hogy nem az autópályán közlekedtünk, hanem olasz hangulatot vadásztunk. Utána viszont mindenért kárpótolt a Pó deltája és a 302-es út Faenza és Firenze között. Mentünk a tengeren – valószínűleg cölöpökre építették az utat – és mentünk kacskaringós hegyi úton. Az utóbbi simán beillett volna bármelyik autóversenyes játékprogram legnehezebb szakaszának. Izomból kellett tekerni a kormányt vagy másfél órán keresztül. Lehetetlen utakon és gyönyörű tájakon közlekedtünk. Olykor az út úgy szelt át egy kisebb települést, hogy két autó nem is fért volna el a házak között.

Faezna

Buonconvento

Két nap utazás után nem volt tökéletes a leghosszabb túrát éppen erre a napra tenni. Eredetileg nem is ide terveztem, de végül többszöri módosítás után ide került. Val D’Ocriáról azt tartják, hogy a Toszkán vidék legszebb tája és itt készültek Stefano Caporali híres képei, amelyek naptárakról, képeslapokról újra és újra visszaköszönnek, és hirdetik, a világ egyik legszebb tája Toszkána. (Kétszer kaptam ajándék naptárat Toszkánából, két évig nézegettem a képeket, persze, hogy saját szememmel is látni akartam. Egyébként most én viszek ajándékba apró naptárakat.)

Cuna - Lucignano D'Arabia - Buonconvento - Montalcino - San Quircio D'Orcia - Pienza - Montepulciano - Cortona. Ez volt a 3. nap: Apró városok gyönyörű tájon.

Buonconvento

Nem tudom, mi ez, de szép nagyon...

Autóból fotóztam...

(4. nap: Firenze.) Firenzébe télen kellene menni, amikor nincs tömeg és nem kell órákat várni az Uffizi előtt. (Meg szinte mindenhol, ahol valami érdekesség látható.) Annyira készültem, hogy bemegyek és nézelődöm legalább két-három órát, de a hosszú – szinte végtelen sor – megrémített. Csak csatangoltunk a városban, de a turisták hada majdnem elnyelt a Dóm előtt vagy éppen a Ponte Vecchionál.

Firenze

Firenze

Hazafelé tartottunk (mert a haza éppen Tavernellében volt), amikor letértünk egy apró útra, hogy etruszk sírokat nézzünk, de tulajdonképpen olajfák és szőlőtőkék között sétáltunk.

Reggel (5. nap) Poggibonsi nem akart elengedni minket - minden út Poggibonsiba vezetett -, de kitartóak voltunk és végül elindultunk San Gimignaro felé. Oda is értünk és ott szembesültünk vele, hogy valamilyen nemzeti ünnep van, ezért a várost nem csak a turisták találták meg, hanem a helyiek is. Végül tettünk egy kört a város körül, majd elindultunk Volterra irányába, de amikor közelebb voltunk Colle di Vall d’Elsa-hoz, akkor inkább arra vettük az útirányt és "majd holnap visszajövünk" felkiáltással elindultunk Siena felé. Közben megálltunk Colle di Val d’Elsánál, Montergiggioninál és végül Sienában. Siena az Il Palio lázában égett. A városnegyedek külön-külön készültek az esti "főpróbára" és énekeltek az utcán és mindenkinek - kövérnek, soványnak, fiatalnak, öregnek, nőnek, férfinak, szóval tényleg mindenkinek - a kerületének megfelelő zászló volt a nyakába kötve. A "legyező"-t vizes föld vette körül és mindenhol emberek álltak. Siena mégis (vagy éppen ezért) lenyűgöző volt.

Rengeteget sétáltunk Sienában, majd egy gofri-árusra bukkantunk. Olyan csábító volt a vaníliás illat, hogy ott uzsonnáztunk. Tejet (Mukki-t) és gofrit ettünk. Nem volt semmi különös, mégis olyan nagyon jó volt.

Itthon - mert most az itthon Tavernelle-ben van – elmentünk vacsorázni, nálam továbbra is nagy sláger a papardelle, majd kiültünk a főtérre. Kicsivel múlt fél tizenegy. Beszélgetések dallama töltötte be a teret. Nem volt zavaró, nem volt hivalkodó. Családok jöttek-mentek. A férfiakon ing, a nőkön szoknya és papucs. Igazi nagy sláger az ezüstcipő. A fényszmogon túl egyértelműen beazonosítom a Cassiopeiat. A fák fiatalok, nyurgák. Ötven év múlva a legtöbb ember, aki most a téren üldögélt, már nem lesz itt a földön. Mások beszélgetnek majd a fák alatt. A mostaniak gyerekei, unokái. Mindig így volt. Este az emberek felvették legjobb ruháikat és kimentek a főtérre beszélgetni. Így lesz ez ötven év múlva is. Talán.

Volterra

Megint (6. nap) elindultunk San Gimignanoba és megint tömeget találtunk a 13 tornyú város kapui előtt. Azért találtunk parkolót, bementünk, körülnéztünk, majd gyorsan Volterra felé vettük az útirányt és nem csalódtunk. Csendes kisvárost találtunk szűk utcákkal és olaszos hangulatta.

A legjobb pizzát a Pizzeria La Rosa-ban ettük. Lucca felé tartottunk, amikor az út mentén megálltunk (75. km a SR439-es úton ), hogy együnk valamit. A pizzériában csak helyiek voltak, néztek is minket, mint csudabogarakat. (Ilyen olcsón és ilyen finomat sehol se ettünk.)

Délután érkeztünk meg Luccába és én azonnal beleszerettem az apró városba, ahol a fülesbástyás városfalon belül a biciklivel közlekednek, az egyik torony tetején (La Torre Guinigi) fák árnyékában lehet kémlelni a várost. (Miután 233 lépcsőfokon felmásztunk.) Puccini született a városban és erre a helyiek nagyon büszkék, de én szinte mindent imádtam a városban. (Piazza Napoleone, Piazza Anfiteatro, a piza-i dómra emlékeztető templomokat, a keskeny utcákat, a bicikliket, amelyeknek fonott kosarakat erősítenek a kormányukra és a csomagtartójukra, a bácsit az élelmiszerboltban, akivel "jót" beszélgettem.)

Lucca

Myreille Luccában

Lucca (plakátok a Piazza Napoleone)

Lucca

Nem is akartam Pisaba menni, annyira tetszett Lucca és annyi felfedezni való maradt. Végül arra jutottunk, hogy a délelőttöt Luccaban töltjük (megnéztük az Orto Botanico-t, nem nagy szám, és csavarogtunk a városban), majd tovább megyünk a közeli Pisa-ba. (7. nap.) Pisa a hegytetőkre épített apró városokhoz képest igencsak meglepő volt. A síkságon apró házak között magasodik a ferde torony és már messziről látni lehet. Ahogy számítottam, tömeg volt. A legtöbb ember vicces képeket készített a torony előtt.

Én viszont a Guardianből szerzett ötlettel a Piazza delle Vettovaglie-t kerestem. (És azt is tudtam, hogy ott piac szokott lenni.) Helyieket szólítottam meg kevert angol-olasz nyelven, és ők lelkesen olaszul elmagyarázták, hogy merre is menjek. Három kérdezésből, térkép nélkül odataláltunk. (Gyorsan fejlődött olasz szókincsem.)

Mire odaértün már érződött a szieszta előszele, csak néhány zöldségárust találtunk, fügét azért vettem és az éttermet már nem is volt kedvem megkeresni, de kénytelen voltam felfedezni, hogy a kacskaringós piazzán éppen előtte állunk. Persze bementünk a Antica Trattoria Il Campano-ba (19, Piazza delle Vettovaglie) és ha már ott voltam megkóstoltam a "pecorino fresco al fozno servito con Tartufo"-t. Isteni. (A Pecorino egyébként is a kedvencem és szinte minden fajtáját végigkóstoltam.) Egyszerű és isteni, akárcsak a legtöbb étel, amit Toszkánában próbáltam. (El is határoztam, hogy a fel kell elevenítenem, hogyan gyúrta régen nagyanyám a tésztát.)

Természetesen (?) Pisaban belefutottam a Csőrikés táskába és egészen jól boszorkánykodtam, mert le volt árazva, viszont hiába a 45 eurós engedmény, a 130 eurós ár még mindig nem az az összeg, amirért megvettem volna.

Lucca és Pisa között az A12-es út gyönyörű platánsor, majd folytatódott Marina di Pisa felé is. (A tengert nem hagyhattuk ki.) Találtunk egy vékonyka homokos partot, ahol a tenger volt az úr, az emberek pedig a hullámtörő hatalmas köveken napoztak. Mi is úgy csináltunk, mint a helyiek - turista itt sem sok akadt - fürödtünk, napoztunk, olvastunk.

Marina di Pisa

Marina di Pisa

Ezernyi történet született meg a fejemben, miközben az embereket néztem a parton. Szerelmeket, boldogtalanságot, egész életeket szőttem a kókuszitalt kínáló fiú és a kalapos, magazint olvasó nő köré.

Reggel még Luccaban a kedvenc élelmiszerboltomban vásároltunk tésztát és bort, este pedig már saját ágyunkban aludtunk. A 8. nap nagyrészét autópályákon töltöttük és jutott az olasz autópálya dugókból is, viszont 13 óra alatt hazaértünk. Idegen volt az este. 11 táján már csendesedett a város, pedig én ahhoz szoktam hozzá (könnyen megszokja az ember), hogy szieszta után kezdődik az élet és bőven éjfélig tart. Idegen volt a mai reggel is. Hiányzott a zsalucsíkokon keresztül szobába kúszó napfény, az olasz kávé és a prosciutto e melone. Szerencsére a hűtőben van egy kevés pecorino... Tulajdonképpen az is lehetett volna a bejegyzés címe, hogy Szerelmem, Pecorino, de Lucca nagyobb szerelem.