A divat örök körforgása?

Gyerekkoromban anyám megkímélt attól, hogy műanyag szandikba és cipőkbe dugja a lábam. Mondjuk, fel se vettem volna. Vígan gyalogoltam mezítláb a murván, tengerparton nem nyaraltunk, így a tengerisünöktől nem kellett rettegnem, az a néhány üvegszilánk, ami a talpamba állt homokvárépítés közben, nem számított. (Sajnos, a cicanadrággal nem volt ilyen szerencsém. Évekig hordtam idétlen, kötött nadrágokat. Ez gyerekkorom egyik mélypontja.)

Tavaly, amikor először megláttam a Crocs Beach típusú lábbelijét, egészen lelkes lettem. Nincs is ennél jobb kerti cipő egy kiadós eső után, gondoltam, és azonnal elhatároztam, hogyha kertem lesz, majd veszek egy vidám színű darabot. Régen nagyapámnak is volt valami hasonló fekete gumiból. Abban szokott öntözni meg a vizes földön járkálni, utána meg lerugta és ment a csaphoz lábat mosni.

Erre mit látok, 2007-ben az emberek a városban, az utcán (önként és dalolva) hordják ezt az idétlenséget és nem a kertbe mennek vagy a kertből jönnek, hanem kutyát sétáltatnak...