Darvas Iván: Lábjegyzetek

Tavaly szülinapomra a férjem öccsétől megkaptam Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvét, de csak idén június 3-án kezdtem el olvasni. Azért késlekedtem, mert olyan kevés az idő és olyan sok az olvasnivaló, ráadásul egyre többször veszem el az új könyvek áradatában. Pedig tudom, mindig így van, hogy a sok-sok könyv közül azok a legkedvesebbek, amit valaki azzal ad a kezembe, hogy ő szereti, olvassam el én is. Ilyenkor láthatatlan és definiálhatatlan titkot, világának egy kicsiny darabját osztja meg velem.

Most, hogy ezen gondolkozom, sorra jutnak eszembe a könyvek és az emberek. Valakivel évek óta nem beszéltem - messze mögöttünk vannak a főiskolás évek;  csak egyszer találkoztunk és beszélgettünk át egy napot; egyszerűen elsodródtunk egymástól -, de a könyvespolcomon álló könyv valós és létező kapocs, amelyet nem rág meg az idő és ha megsemmisülne - ez az egyik legnagyobb félelmem, hogy az összes könyvem elég. Nem is tudom, hogy Faludy hogyan volt képes téboly nélkül háromszor elveszíteni könyvtárát -, akkor mindent újra megvenném. Akkor is meg szoktak rohanni az emlékek, ha az antikváriumban találkozom egy-egy régi ismerőssel. Mármint könyvvel, a többi csak emlékezés.

Azt is nagyon pontosan tudom, hogy melyik könyveket kaptam a nagyapámtól. Nem tudom, hogy mi van velem, de mostanság leginkább a gyerekekre és az öregekre figyelek. Gyerekeket babonából nem fényképezek, öregeket viszont egyre szívesebben és közben mintha saját gyerekkoromat menteném meg magamnak. Otthonkákat, műbőr táskákat, ezernyi ráncot, történetet grófokról, háborúról, tehenekről és igazi tejről...

A Lábjegyzeteket is ezért szerettem, ellopott valamit az enyészettől és kaptam egy részt Darvas Ivánból úgy, ahogyan a szerepeiből sohasem kaphattam volna és megváltozott a világ, mintha a kaleidoszkópon fordítottam volna egy keveset. Nem tudok úgy gondolni a metró Astoria megállójára, hogy ne látnám a zsaluzás nyomait, még akkor is, ha nem látszik, és ne jutna eszembe, volt idő, amikor itt zsaluzott a nemzet színésze és persze az is, hogy a mi megpróbáltatásaink kutyafüle ahhoz képest, amit nagyszüleink végigcsináltak.