Három nap Szicíliában

2007. június 14. csütörtök, Irány Catania!

Egészen addig nem is hittem el, amíg fel nem szálltam a repülőre, hogy tényleg megyek Szicíliába. Sajtóút. Meglepetésút. Szülinapi ajándék. Szicília azonnal a legszebb arcát mutatta. Az Etna mellett repültünk el, majd Sant’Alessio Siculo-ba utaztunk. Az autópálya mellett burjánzott a leander, a hegyek tetején apró házak városokat alkottak, a tenger gyönyörű volt, majd megláttunk Letojanni melletti apró szigetet és éreztem elvesztem.

Szerelmes vagyok Szicíliába. (Ez később csak fokozódott.) Első kirándulásunk Forza d’Agrò-ba vezetett egy hegytetőre épült kisvárosba.

Nem sok látnivaló van egy ilyen kisvárosban, főleg templom és katedrális, de én imádtam az embereket, az utcákat, a kemencéket, amelyek feneke az utcára lógott és a rengeteg Bugainvillea-t. Este szicíliai borokat kóstoltunk és szicíliai sajtokat ettünk a Diòniso-ban. Akadt kedvencem is, a cukkinis melegszendvics. (Olasz kenyér, grillezett cukkini, tetején sajt és az egészet összegrillez.) A paradicsomnak pedig olyan édes és finom íze volt, hogy nem lehetett nem enni.

Bugainvillea, Forza d’Agrò

2007. június 15. péntek, Granite fragola con panna

Giardini Naxos

Délelőtt a Naxos kertben (Giardini Naxos) sétáltunk, de engem ez nem hozott lázba. Csináltam néhány képet az Etnáról, de a görög romok nem mutattak túl sokat. Az ebéd és borkóstoló élvezetesebb volt, de én Taorminára készültem. A taorminai gyönyörű panorámában mégse volt részem, mert évente egyszer fehér éjszakákat tartanak és a kilátást tönkre basszák egy kivetítővel. Természetesen éppen akkor voltak ezek a fehér éjszakák, amikor ott voltunk. Így kilátás sem volt, de azért fájó 6 EUR-ért megnéztem a görög színházat és a panoráma egy-egy részletét, amit éppen nem takart ki a fehér vászon vagy lámpa. (Sebaj, Siracusa-t és Palermo-t sem láttam, szóval vissza fogok én még menni.) Késő délután páran fogtuk magunkat és elmentünk Messina-ba. Madártávlatból megnéztük a várost, meg a dómot, fényképeztem utcarészletet és elmentünk az 1910-ben alapított Pasticceria Irrera-ba (Piazza Cairoli 12, Messina), ahol Szicília legjobb granite fragola con panna-ját készítik. (Epres jégkása tejszínhabbal, de igazi eperből, igazi tejszínhabbal.)

Granite fragola con panna, Messina, Pasticceria Irrera 1910

2007. június 16. szombat, 31 éves lettem én

Kinéztem az ablakon és a csizma orránál éppen felkelt a nap a tenger pedig percről percre változtatta színeit. Délelőtt Savoca-ba mentünk, ahol megnéztünk két templomot, néhány múmiát és a Bar Vitelli-t.

Bar Vitelli, Savoca

Ez utóbbi arról nevezetes, hogy itt forgatták a Keresztapa egyik jelenetét. A bár "aktivan" üzemel, vidéki kocsmaként kell elképzelni. Minket citromos granite-vel vendégeltek meg. Régen 14 templom állt Savoca-ban, mára már csak néhány marad. Az itt élők nagy tisztelői Santa Lucia-nak. Minden augusztus második vasárnapján körmenetet tartanak, egy helyi 10 évnél fiatalabb lány személyesíti meg Santa Luciát és őt egy férfi viszi a vállán. Régen a Bar Vitelli-vel szemben állt Santa Lucia temploma, de egy földcsuszamláskor összedőlt, a helyiek megmentették az aranyból és ezüstből készült szentet ábrázoló szobrot, de nem állítják ki, csak a körmenet idején veszik elő, addig pedig titkos helyen egy "szövetség" őrzi.

Sant'Alessio Siculo tengerpartja és vára

Eddig csak távolról láttuk – én az erkélyről is – Sant’Alessio Siculo várát, most bementünk a magántulajdonban lévő várba. Megnéztük a kertet és a panorámát, majd jó fél órás zötykölődés után megérkeztünk az eldugott bizánci katedrálishoz Casalecchio Siculo-ban. Olaj- és citromfák között egy kis dombon áll a téglából épített katedrális, ami az „útról” láthatatlan, csak az találja meg, aki keresi.

Vacsorára legújabb kedvencemet penne arrabbiata-t kaptunk, meg még sok mást is, de nekem ez a legfontosabb. Fokhagyma, paradicsom, chili és petrezselyem remek összhangban sok parmezánnal megszórva. Valamelyik étkezésnél az is kiderült, hogy szicíliai szokás szerint a gyerekek apai nagyszüleik után kapják a nevüket, a következő fiú vagy lány az anyai nagyszülők keresztnevét kapja és ha születik még egy fiú vagy lány, akkor a nagynéni vagy nagybácsi nevét kapja meg. Az egyik ismerősünk nagypapájának, akit Giuseppenek hívnak, ezért van négy Giuseppe unokája.

Catania

Délután Catania-ba mentünk. Először nem akartam, mert a MÁV-on nevelkedtem és utálok vonatozni. Utálom a piszkos kocsikat. Ehhez képest mára Taorminai-Giardini pályaudvar gyönyörű volt, a vonaton pedig teljesen elképedtem. Tiszta, csendes, hűvös. Az állomásról egy ronda út vezet a belvárosig és csak később értettem meg, hogy azért van annyi csúnya „modern” ház, mert az 1693-as földrengés teljesen megsemmisítette a várost és újra kellett építeni. A csendes falvakhoz képest a város nyüzsgő volt, néha már rémisztően, ráadásul három szőke nőként esélyünk se volt beleolvadni a környezetbe. A vasúti híd alatt sziciliaiak kártyáztak, a piac pedig néhány utca, utcára pakolt hentes pulttal és nem mögötte állnak a henteslegények, hanem az utcán a járókelők között és úgy szeletelik a húsokat. Az 1976-ban alapított Al Caprice Gelateria – Pasticceria-ban (Via Etnea 32-34, Catania) granite fragola con panna-val és valami könnyű alkoholos itallal koccintottunk a szülinapomon.

Este népzenei programmal várt minket a meggyilkolt amerikai elnökről elnevezett szálloda. A műsor nem hozott lázba, de elkerülhetetlen volt. A zenekar elénekelte a magyar vendégeknek az "Az a szép, az a szép"-et és nekem a "Happy Birthday to You"-t. Tizenegy tájékán lementem a partra és garbóban, szoknyában, mezítláb sétáltam a hullámok szélénél és bámultam a csillagos eget.

A szicíliaiak úgy tartják, hogy a paprika és fokhagyma megvéd a rontástól – a nők ezért üvegpaprikával díszített karkötőt és nyakláncot is hordanak -, a fekete macska, a 13-as és 17-es szám pedig szerencsétlenséget hoz. Fényképeztem a karkötőt egyik vendéglátónk kezén és szerettem volna magamnak venni egyet, de nem találtam, viszont kaptunk egy-egy piros üvegpaprikát, amit egy ezüst karkötőn én is viselni fogok. Talán egyszer szerzek igazi karkötőt is.

Bracciale con pepperoncino

2007. június 17. vasárnap, Irány Budapest!

Bemehettem a pilótafülkébe, sőt ott ültem a leszállás alatt is. Életem egyik legjobb élménye. Térkép volt alattam a táj - "Nézd, az ott Tihany és az Apátság" -, a kapitány megmutatta, milyen elrepülni két felhő között és milyen lekoccolni egy másik felhőt - később a többiek csak annyit mondtak, hogy "Hátul jól éreztük, neked repült." –, teljesen elbűvölt a sok műszer, kapcsoló és minden apró mozzanat. Láttam egy mellettünk felemelkedő repülőt, könnyű volt elképzelni, mi történik az irányítótoronyban és a másik pilótafülkéjében. Már messziről láttam a kifutópályát, láttam, hogyan "pörög" lefelé a magasságmérő – ma már a legtöbb műszer digitális illúzió, de vészesetre vannak hagyományos műszerek is –, új értelmet nyert a "hátszelünk van" és megtanultam értelmezni a repülőterek térképét. Nem csináltam semmit, mégis részese voltam a repülésnek és a leszállásnak. Nem vágyom repcsit vezetni, de még nagyon sokszor szeretnék elől ülni.

Mindig is tudtam, hogy imádom a repülést, most viszont olyan boldogság jár át, ha erre a repülésre illetve az ilyen repülések lehetőségére gondolok, mint amikor fellobban a szerelem. Elképzelhetetlen, hogy meg tudnám unni. Még a repülés alatt, megkérdeztem a pilótákból, hogy nem unják-e a repülést, mert egészen más, ha az ember szeret valamit és ritkán jut neki belőle egy kevés, én évente egyszer-kétszer repülök, ők hetente többször, és szintén fényüket vesztik a dolgok, amikor kötelezővé és munkává válnak. Amikor leszálltunk és a helyünkre gurultunk, csak annyit kérdeztek mindent tudó mosollyal, hogy "Lehet ezt megunni?". Egyértelmű volt, hogy sohasem.