Egy regény, két utolsó mondat

Miért van az, hogy Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényének, amelyet Németh László fordított, 1964-ben így hangzott az utolsó mondata: "Éppen úgy fogok haragudni Ivan kocsisra, éppen úgy vistatkozom, éppen úgy kimondom rosszkor is a gondolataim, éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy okolom majd az ijedelmemért, s éppúgy megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem értem értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem, az egész életem most már független mindattól, ami történhetik velem; percei nemcsak nem értelmetlenek, mint régebben voltak, de kétségtelen értelmük van: a jó, amelyet elég erőm lesz beléoltani!" (Európa könyvkiadó, Kárpátia kiadó, Budapest - Uzsgorod, 1964).

Ezzel szemben így hangzik az 1992-es kiadásban: "Éppen úgy fogok haragudni Ivan kocsisra, éppen úgy vitatkozom, éppúgy kimondom rosszkor is a gondolataimat, éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy okolom majd az ijedelmemért, s éppúgy megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem most, az egész életem, függetlenül mindattól, ami történhet velem, minden egyes perce nemcsak hogy értelmetlen, mint azelőtt, de a jó kétségtelen értelmével teljes, amellyel hatalmamban áll megtölteni." (Európa Könyvkiadó)