Szekrényke a biciklin

A héten megdöntöttem a nagy tárgyak idétlen cipelésének rekordját. Szerdán vettem egy 70 x 100-as képkeret az Ikeában, majd metrón és trolin hazaszállítottam. A Keleti kijáratánál meggyűlt a bajom a széllel, de egyben hazaértünk. Én is és a keret is. Ma lomtalanításból szereztem egy két fiókos kisszekrényt. Alacsony szekrényke, fel kell újítani és arra gondoltam milyen nagyszerű virágtartó lesz belőle. Tulajdonképpen a szekrényke faragott lábaiba szerettem bele és mivel nem volt tétje a dolognak pofátlanul alkudtam a cigánnyal, aki a kidobás pillanatában lefoglalta. A probléma akkor kezdődött, amikor a kisszekrény az enyém lett, mert éppen (megint) biciklivel voltam. A nyeregre felpakoltam a szekrénykét, majd hazatoltam. A biciklit is és a szekrénykét is. Jó háromnegyedórás séta során dacoltam az útpadkákkal és az imbolygó bútordarabbal. A bejárati ajtóban összetalálkoztam azzal a bácsival, aki a házban bútorok felújításával foglalkozik. Kicsit csalódott volt, hogy nem hozzá hozom a szekrénykét, de azért elmondta, hogy kromofággal le tudom szedni a lakkréteget meg hümmögött egy keveset.

Egyébként is fura napom van. Voltunk ötvösnél, gyönyörű lesz a karikagyűrűnk, viszont pont kétszer olyan drága, mint ahogyan én azt terveztem, ezért némi (igen jelentős) lelkiismeret furdalással vegyes aggódás tölt el. Egyrészt tudom, hogy azt a gyűrűt szeretném, mindegyik másiknál ott lenne a kis keserű mellékíz, hogy nem az volt, amelyikbe első látásra beleszerettem, amelyikről azonnal tudtam, hogy ez a mi gyűrűnk, másrészt viszont nagyon drága és nem egy gyűrűn múlnak a dolgok... A pasim azt mondta, hogy inkább a Szerverek és Mail Szeverek Hatalmas Istenségeihez imádkozzak segítségért. Tehát alkudozom. Felajánlottam az Univerzumnak egy már megrendelt és nagyon fontos kívánságomat, hogy cserébe a pasimnak sikerüljön visszaállítania a rendszert. Én még bírom...

Budapest sohasem volt olyan vicces, mint ma. A kórházban a portás bácsi azzal szédítette a nővérkéket, hogy feleségül vesz engem és belterületen köthettem le a bringámat. A liftes néni azzal viccelődött, hogy biztos kikerültem az esőcseppeket, azért nem áztam meg és elmesélte a reggeli kutyasétáltatás menetét. A nővérke csak hümmögött, amikor fejből nyomtam az összes kórházi kódot, ami a leletem kiadásához szükséges. (Pontosan 42 napot vártam a testosteron eredményre, hogyne tudnám.) Egy taxis segített tájékozódni, amikor eltévedtem és az egyik könyvkiadó portás bácsija vigyorgott, amikor meglátta a bringámat - "sportos a kishölgy" - és megígérte, hogy vigyázz rá, amíg én ügyeket intézek. De a legmókásabb az volt, hogy az emberek azon nevettek, ahogyan a szekrénykével megpakolt biciklit tolom.