Hogyan legyek jó? (2.)

Azt hiszem, hogy végre megértettem valamit, amit már régóta mondogatnak nekem. Nem volt egyszerű menet, de az eredménye egy újabb felébredés. Csak most jöttem rá, hogy tudattalanul hányszor nem akartam megmutatni magam. Nem volt fontos. Maszatoltam és toporogtam. Az írás sokszor boldoggá tett, de gyakran fogyott a lelkesedés - főleg, ha munkáról volt szó -, egyre zárkózottabb lettem. (Igen, már én is érzem a paradoxont: zárkózott blogger, véleményét nem egészen vállaló (újság)író.) Most kérték számon rajtam, most értettem meg. Eddig azt hallottam, hogy meg akarok felelni. Egy fenét akartam megfelelni. Lényem egy kis, majd egyre nagyobb darabja, nem tartotta elég fontosnak magát, de erről nem vettem tudomást. A boldogság nem feszít szét, mint a düh. A boldogság jó, belesüppedek. Most (mégis) én feszítem szét saját magam. Nem csak próbálom, hanem feszítem.

Nagyon vártam Bertolt Brecht darabját A szecsuáni jólélek-et. Kíváncsi voltam, hogyan lehet az isteni parancsot betartani és közben nem beledögleni. Nem meglepő módon, nem lehet, a darab néha ripacskodásba csapott, de Tóth Ildikóért érdemes volt kockára ülni a seggemet.