Semmi és minden között

Egyre többször eszembe jut Van Gogh azon ötlete, hogy ő parasztfestő, a parasztokról készít litográfiákat és azokat majd jó pénzen eladja nekik. Azt hiszem, hogy ebből az időszakból származik Krumplievők című (híres) képe is. Az ötlet borzalmas. Nem is csoda, hogy ez az üzleti vállalkozás megbukott és egyetlen képet sem adott el. Ugyan ki szeretné saját nyomorúságos életét a falon nézegetni? Álomvilág kell a falra, varázslat és misztikum, valami szépség. A napraforgók sokkal jobban fogytak volna. Viszont milyen jól járhatott volna egy szerelmes férfi, akinek feleségét Van Gogh lerajzolta és ő megvette volna a képet. Talán, Van Gogh már egy kiló kenyérért eladta volna. Később pedig ez a szerelem felért volna egy lottó ötössel.

Néha, például ma, fogalmam sincs, hogy mire vagyok képes.

Azon is eszembe szokott jutni, hogyha Picasso unokája lennék és kaptam volna a nagyapámtól néhány képet, akkor azok milyen fontos képek lennének függetlenül attól, hogy egy-egy gyűjtő mennyit kínálna értük és közben milyen nehéz lenne ezekkel a képekkel érni, mert jó lenne a falon őrizni, naponta többször ránézni, de rettegnék attól, hogy betörnek és ellopják.

Az íróasztalrészletemmel szemben van egy keskeny fal. Régi képeslapokat gyűjtök ott. Olyan elveszett pillanatokat, amelyek régen unalomig ismertek voltak, de most már ritka kincsek. Pár hete két képpel bővült a sorozat. Találtam mindkét nagyapámról egy-egy jellemző pillanatot. Apai nagyapám szakácssapkában, egy fakanállal a kezében áll a sparhelt mögött, anyai nagyapám pedig egy várrom tövében üldögél és messziséget kémleli. A képeken egyidősek lehetnek.

Annyi, mint most én.