Udvarias öngyilkosság
Tegnap este végre azzal a biztos tudattal feküdtem le, hogy ma megteszem. Tulajdonképpen már évek óta erre a reggelre vártam. Erre, amely elkezdődik, de sohasem ér véget, lebeg, mint egy befejezetlen mondat. Tegnap este már a módját is elhatároztam. Az erek felvágását hónapokkal ezelőtt kizártam. Nem bírnám a fájdalmat meg azt se, ha a fiam találna rám. Hídra nem mászom, mert még leszednek a tűzoltók, sőt talán még be is zárnak valahova. A gyógyszerek adagolásával mindig gondban voltam, elhibázom, kimossák a gyomrom és ugyanott vagyok ahonnan elindultam. A fiam néha olyanokat mond, hogy öngyilkosság utáni újjászületésben ugyanott fogom találni magam, ahol most voltam. Szerintem téved, nem érti meg, hogy itt már nincs probléma, amit meg kellene oldani, egész egyszerűen ezt az életet már nem bírom elviselni. Végül arra gondoltam, hogy a vonat elé ugrom, mivel nincs vasútállomás a közelben, ezért a metrót választottam. Fél hétkor ébredtem. Vidáman, sőt már-már boldogan. Úgy öltöztem fel, mintha csak a sarki közértbe indultam volna. Hideg volt a reggel, hiányzott a sálam, kesztyűt se vettem. Az állomás elején álldogáltam. Nem léptem a biztonsági sávba, mert akkor úgyis elkezdi mondani az ügyeletes, hogy a biztonsági sávot kérem elhagyni. Először a lámpák fényét láttam meg az alagút feketeségében, majd jött a szerelvény szele és végül a robogó hernyó. Ugrottam.
Csikorogtak a fékek és én még mindig ugyanott álltam. Emberek rohantak át rajtam, de én a döbbenettől mozdulni se tudtam. A metrósofőr arcán borzalmat láttam, pillanatok alatt éveket öregedet. Bocsánat, hogy megijesztettem, mondtam, de nem volt hangom. Senki se figyelt rám, mintha ott se lennék. Kérjük kedves utasainkat, sürgősen hagyják el a metróállomás épületét, mondta a forgalmis. Az emberek elindultak kifelé, nézelődtek, ráléptek a cipőmre, nem fájt, keresztül mentek rajtam, nem fájt. Mindenki az óráját nézegette. Felnéztem az órára, éppen fél nyolcat mutatott. Kipróbáltam, tudok-e menni. Biztonságiak kifelé küldték az embereket. Kipróbáltam, járni is tudtam. Odamentem a szerelvény elejéhez, lenéztem és nem láttam ott semmi mást csak a fényes síneket. Inkább kimentem a tömeggel. Számoltam a lépcsőket, éppen olyan fárasztó volt megmászni, mint máskor. Rendőrök futottak lefelé, utat adtam nekik. Jobb, ha nem szaladnak át rajtam, még valami bajuk lesz. Mellettem egy lány szorította fülére mobilját és remegő kézzel mesélte, hogy leállt a metró és ő késni fog. Éreztem a félelmét, csak most jutott eszembe, hogy miattam hány ember fog elkésni a munkahelyéről, hány program hullik darabokra, hány ember bosszankodik. Elnézést, nem reggel kellett volna, kiabáltam hang nélkül, legközelebb majd jobban odafigyelek.
Még sohasem láttam ekkora tömeget, mint a metrópótló megállójában. Mindenkihez odaléptem és elnézést kértem. Bocsánat! Bocsánat! Ne haragudjon! Elnézést! Ne haragudjon! Kérem, bocsásson! Ne haragudj! Bocs! Bocs! Elnézést! Bocsánat, erre nem gondoltam! Senki sem válaszolt, csak állt ott összeráncolt szemöldökkel, mogorván, haragosan. Feltámadt a szél, először jobb vállamat fújta el, majd egész testemet. Mintha a sejtjeim színes homokszemeké váltak volna, melyeket éppen most kap fel a szél. Egyre nagyobb lett körülöttem a hangzavar, mindenki rám haragudott, én pedig nem győztem bocsánatot kérni.
|
