Castel Felice

Fedezzük fel Budapest színházait (és élvezzük a városi életet) program keretében tegnap este a Radnótiban megnéztük Hamvai Kornél Castel Felice-jét. Olyan darabot kerestem, amelyre nem kell egy hónappal korábban jegyet venni, hanem a csütörtöki előadásra kedden is kapok jegyet. Jegyárusító hölgyekkel mindig bajom van - mert jobban esne több udvariasság, segítőkészség és kedvesség -, de közben teljesen megértem őket, mert általában türelmetlen, akaratos és udvariatlan emberekkel beszélnek és kissé rezignálttá váltak. Aztán az is lehet, hogy gond van otthon a gyerekkel, a nagymamával, a férjjel, a gázszámlával, a szomszéddal, vagy csak belefáradt az életbe. Ezzel szemben a Radnóti szervezésén olyan kellemes meglepetésben volt részem, hogy zavaromban először szóhoz sem jutottam. Végül ott ajánlották nekem a Castel Felice-t. (Ezúton is köszönöm, jó választásnak bizonyult.)

1958 októberében egy óceánjáró fedélzetén nyolc magyar találkozik. Ausztráliába tartanak, viszik magukkal múltjukat és boldog jövőt remélnek. ("Most leszünk boldogok!") Az utazás egy hónapja alatt kibomlanak a múlt sötét titkai, szerelem szövődik, remény és kiábrándultság között vergődnek. Olyan darab, amelyen sokat és jóízűen lehet nevetni, de mégis gyomorszájon vág. (A négy férfi: Bálint András, Szervét Tibor, Szombathy Gyula és Márton András sokkal jobb, mint a négy színésznő.) A darab során úgy tűnik, a nők mozgatják a szálakat, de mint kiderül, az adu egy férfinél van.

Gyerekelőadásokat azért szeretem, mert néha egy kisgyerek bekiabál: Vigyázz, mögötted van a gonosz boszorka!, a színdarabbal élnek, a színészekkel lélegeznek. Felnőttként már sokkal jobban figyelünk reakcióinkra. Számomra úgy vált teljessé az előadás, hogy amikor lezuhant a függöny, mögöttem egy idősebb nő száján kiszaladt: De szemét! Hamvai Kornél nagyon sok dolgot nem mondatott ki a színészekkel, mégis mindent pontosan ért a néző.