Piano

Tudok én szótlan is lenni. A fodrásznál, például, remekül megy. Nem érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy karácsonyi és szilveszteri sztorikról csacsogjunk, vagy a teljes érdektelenségbe fulladva üres szócséplésre pazaroljuk a csendet. Szeretem a csendet, szeretem amikor mossák a hajam (ha gazdag leszek rendszeresen fodrásznál mosatom majd a hajam) és szeretem amikor zúg a hajszárító. Valakinek kellemetlen a csend, nekem a "muszáj beszélgetni" kellemetlen. A kozmetikusomhoz is vagy egy éve jártam, amikor elkezdtünk beszélgetni. (Azóta, ha telefonálok, nem kell bemutatkoznom.) Szerencsére a fodrászom – már legalább hatszor voltam nála – ugyanúgy szereti a csendet, mint én. Mellette viszont dolgozik egy pocakos, nagy bajuszú pasi, de még nem láttam ollót a kezében, csak újságot. Néha hírekkel szórakoztat minket (mi titokban forgatjuk a szemünket), néha viszont magánéletét traktálja. Ma a számítógépes játékélményeit. Amint belevágott a témába, elképzeltem, amint Quake-ben dauercsavarókkal támadó kisnyugdíjasokra vadászik, de kiderült valami Mario-ra esküdözött és az összegyűjtött bizbaszok rúpiára váltását fejtegette. Később áttért egy katalógus böngészésére és a fémradír valamint a macskariasztó nélkülözhetetlenségét bizonygatta.

Tegnap jutott eszembe – azt hiszem, ezerszer csak akartam, de végül egyszer sem írtam le -, hogy amikor Székesfehérvárra mentem, találkoztam egy vak lánnyal. Meglepődött, hogy milyen figyelmes vagyok. A legtöbb ember nagy hévvel szeretne segíteni neki, de nem szólnak a padkáknál, tócsáknál, lépcsőnél. Azt mondta, hogy mellettem könnyű menni és nekem ez olyan jólesett. Meséltem neki a világról, amit látok és megpróbáltam tapintással, hőérzettel leírni a vörösesbarna színt.