Nagyapám élete

Apai nagypapám 1913. október 18-án született Nézsán. A következő években három testvére született: Ferenc, Margit és Vince. Nyolc vagy kilenc éves lehetett, amikor tüdőgyulladásban meghalt édesapja. Ő 12 évesen kezdett dolgozni a közeli kastély konyháján és az élet úgy hozta, hogy egy idő után mosogatáson és krumpli pucoláson kívül egy-egy étel mellett kuktáskodhatott, majd ő maga főzhette az ételeket. Nem tudni hogyan, de Pákozdra került és az intézőnél dolgozott, mint szakács. Ebben az időben ismerte meg nagymamámat. 1934-ben ezt írta névnapjára: "Fogadja kedves Annuska jo kivanataimat. Az Isten éltesse nagyon sokaig és adjon nagyon nagy boldogsagot név napjara. Űdvőzli Péter". A képeslapok tanulsága szerint 1935-ben már pesten dolgozott és onnan is udvarolt nagymamámnak. 1938. szeptemben 14-én házasodnak össze és Pesten élnek. Jól élnek. Néha meglátogatják a kispesti rokonokat, szépen öltözködnek, moziba járnak. Négy helyen dolgoznak, 1944-ben a svéd nagykövetségen. Csak 35 évvel később tudják meg, hogy aki a követségen a virágágyásokat gereblyézte és ha vendégek érkeztek a konyha melletti helyiségben étkezett, de ha nem volt ott senki a konzullal és feleségével beszélgetett, a gyereket tanította nem más volt, mint Raoul Wallenberg. A konzul Horthynál még el tudta intézni, hogy nagypapámat ne sorozzák be, de Szálasival már nem tudott megegyezni, így nagymamám visszaköltözött Pákozdra – annyi ruhája volt, mint az egész falunak, a ruhákat elásták, de végül mindet ellopták – nagyapám pedig különböző helyeken szolgált. A konzul felajánlotta nagyapámnak, hogy feleségével együtt elmehetnek vele Svédországba, mert ő – amint versenylovai is elhagyták az országot – diplomáciai úton elmegy, de nagyapám azt mondta, hogy ő sehol sem lesz hontalan.
Amerikai fogságba esett. Azt gondolta, hogyha jól dolgozik, előbb mehet haza. Tévedett. A nagy bajuszú Szabó József egy évvel korábban jött haza, vele üzent, hogy él. A német-svájci határon egy fogolytáborban volt szakács. A táborban annyi orvos és nővér volt, mint rab, mert újságírók és fotósok naponta érkeztek dokumentálni az állapotokat. A tábor parancsnoka mindig azt mondta, hogy "gyerekek ezt csináljuk", "gyerekek azt csináljuk". Nagyapám átvette tőle és évekkel később ezt használta. Nagyapám még látta, amikor a tábort lelocsolták benzinnel és három helyzetjelző rakétával lángra lobbantották. 3 amerikai gyakorlóval tért haza. Egyet hordott, másik kettőt elvitte Tolnába, zsírra és egy lóra cserélte.
1950-ben megszületett egyetlen fia, az én apám. Nagyanyám nagybátyjának telkére költöztek egy szoba nagyságú házba, művelte a földet és lakodalmakat főzött. Az egyik ember úgy fizette ki lánya lakodalmát, hogy kettejük egy-egy lovát egy boronavas elé kötötték, így gyorsabban ment a munka. Az ember már nagyon unta az árnyékban üldögélést és kicsit átvette a munkát. Nagyapám levette a cipőjét, amerikai surranót, hogy kiöntse belőle a homokot, de amikor felnézett, a távolban már csak egy lovat látott. Odament és a földön feküdt a lova, valamint az ember is. Villám csapott beléjük. Az ember olyan szerencsétlen volt, hogy a villámcsapás idején éppen lehajolt, hogy kivegyen egy kukoricatövet és megfogta a vasat, szörnyethalt. A lovat pedig nagyapám meszet áruló kereskedőktől vette. Kiderült, hogy a hámban fém is volt, így villám sújtotta a lovat is.
Az agárdi Nádas étterem könyvelője ott volt az egyik lagzin, ahol nagyapám volt a szakács, elhívta az étterembe dolgozni. Ezután egyik étteremből a másikba hívták dolgozni. Székesfehérváron a Hágiban volt szakács, majd az Ősfehérvárban. Elvégezte a szakmunkásképzőt és letette a mestervizsgát is. (Amikor anyám a tanulója lett, megmondta, hogy ő lesz a menye.) Sokan ismerték, sokan szerették. Őrzök egy naptárlapot – annyira biztos helyen, hogy most nem is találom – amelyen arcképe és egy receptje volt. Néha dolgozott Budapesten, apuval együtt, de akkor még olyanidők voltak, amikor egy paprikás csirke az Ősfehérvárban 35 Ft-volt, a várban viszont 70 Ft, és két hét alatt annyit kerestek a fővárosban, mint máskor egy hónapban.
1976 júniusában, amikor megszülettem, nagyapám már súlyos beteg volt. Vérszegénységével régóta betegeskedett, az tette tönkre a hasnyálmirigyét is. Vak volt, amikor kezébe vett és azt mondják, egyszerre volt boldog, hogy kezében tarthat és elkeseredett, hogy nem láthat. Még abban az évben, augusztusban, meghalt.