Ismét Dublin, de csak egy éjszakára. Holnap reggel megyünk haza. Visszafelé valahogy hosszabb volt az út, pedig Galwayban kevesebbet vártunk. Írországban minden késik. A hajó - most jó időre kihajóztam magam -, a busz, minden. Az elmúlt napokban egy kis szigeten éltünk:

2006. augusztus 27.
Inis Oírr, Írország

Csendes vasárnap. Délelőtt a tengerparton, jobban mondva az óceánparton sétáltunk. Beültünk az egyik kocsmába kávézni. Végre le tudtam fényképezni az egyik kedvenc fém plakátomat: "Guinness is good for you". A pub igazi múzeum volt. A falakon régi képek, sok öreg emberrel, a gerendákon pedig papírpénzek. Egy régi százast és egy új ezrest is láttunk. Mi a kocsmáros néninek ajándékoztunk egy kétszázast, mire ő megkért minket, hogy írjuk rá a nevünket. Ennyi marad utánunk itt a szigeten. Ez az utolsó napunk Inis Oírr-en.

Ebédre pedig – folytatva gasztronómiai utazásunkat - salmon-t ettünk. Megint egy életemben első.

2006. augusztus 26.
Inis Oírr, Írország

A három lakott Aran-sziget nagyságukkal éppen fordítottan kedves szívemnek. Átmentünk Inis Mór-ba. Az első nehézséget az okozta, hogy rájöjjünk milyen hajóval tehetjük ezt meg. A különböző társaságok általában egy időben indítják hajóikat, de szinte sohasem adnak információt más társaság járatairól. Még Doolinban Herkules – pont úgy nézett ki a srác, mint a rajzfilmben Herkules – elárulta a titok egy részét, bár többször megkérdezte, hogy mi biztosan Inis Oírr-ból szeretnénk Inis Mórra menni majd, vissza. A hajókon általában retúr jegyeket adnak, viszont ezt az utat csak két hajótársasággal lehet megtenni. Reggel 11.20-kor átmentünk a "zöld sassal", majd vissza négy órakor a "Tranquility"-vel jöttünk. Nem sok időnk maradt a szigeten, amit a reggeli hajó késése tovább csökkentett.

Inis Mór a három közül a legpiszkosabb, a legelhasználtabb és a legjobban turistákkal zsúfolt. Rögtön a kikötőben bringát béreltünk és közepes nehézségű terepen elmentünk megnézni Dún Aengus-t. A szikla peremére épített várhoz özönlenek a nézelődők (2.10 € a belépő), pedig légi felvételeken sokkal látványosabb, mint ott helyben. A körvár első falait i.e. 1100-ban építették, most turisták hasalnak a sziklafalhoz és bámulják a rettentő mélységben tajtékozó óceánt. Szerettem volna elmenni a Hét templomhoz, de az idő hiányában elmaradt. Nem sajnáltam, mert személytelennek és kiszolgáltatottnak éreztem ezt a szigetet. A "benszülöttek" minibuszokkal és  pony-trap-okon várják a hajók által kiokádott embereket.

Ma sikerült lefényképeznem a Craobhdhearg Fuilteach (Bloody Cranesbill) nevezetű virágot és lassacskán egészen jó fotógyűjteményem lesz írországi virágokból.

2006. augusztus 25.
Inis Oírr, Írország

Reggel a 9 órás hajóval Doolinba mentünk. A "vén" matrózok teljesen őrültnek néztek minket, mert általában az emberek általában Doolinból jönnek, majd oda mennek. Mi pont fordítva. Mentünk és még aznap jöttünk vissza. Doolin apócska kikötő. A városközpontot pár színes ház alkotja. Az egyikben bolt üzemel, a másikban tradicionális ír zenei albumokat árulnak, a harmadikban mindenféle kacatot (azaz szuvenírt), a negyedikben ötvös dolgozik. Gyönyörű ezüst ékszerek voltak. Mindegyiken kelta minta. Amikor az utazásra készülődtünk, a pasim azt ígérte, hogy ott majd kapok egy gyűrűt, sőt arra is emlékezett, hogy ametisztes gyűrűt kerestem. A boltban viszont főként fülbevalók és nyakláncok voltak.

Bringát béreltünk és elindultunk megnézni Írország egyik legnagyobb nevezetességét a Cliffs of Moher-t. Tiszta időben szobánk ablakából is látszanak a sziklák, de én mindenképpen közelebb a akartam menni. A kölcsönzőnél kaptunk térképet is és mutatott egy utat, hogy azon menjünk. Pár száz méter után elértünk egy kereszteződéshez. Az egyik aszfaltozott út volt, a másik "sárga gyalogló figurás" turistaút. Persze az utóbbit választottuk és az sem zavart minket, hogy egy kapu állja utunkat, hiszen mellette volt hely bőven. Először néhány pocsolya – reggel még esett az eső – nehezítette utunkat. (Bringa kölcsönzéskor érdemes odafigyelni a fékekre és arra, hogy legyen sárhányó a kerekek felett.) Egy idő után viszont elfogyott a biciklizhető út és a füvön toltuk a drótszamarakat. Békésen legelésző lovak és tehenek mellett vitt utunk a sziklák tetején. Gyönyörű tájon jártunk. A pasim azzal szekált, hogy Myreille erre azt mondaná, hogy lélegzetelállítóan szép táj. És valóban. Lélegzetünk akadozott a nehéz terepen. Egyszer egy több méteres szakadék állta utunkat, de kerülővel leküzdöttük, akárcsak a villanypásztorokat, amelyek újra és újra elállták utunkat. Néha megálltunk, kimentünk a szikla szélére és csak bámultuk a lebegő sirályokat, a madárfészkeket és a meredek sziklafalat, a szikláknak csapódó hullámokat és a falakon lezuhogó vízeséseket.

Még reggel vettünk az üzletben homemade skones-okat. Leginkább a pogácsára hasonlít, de van sós (sajtos-mustármagos) és édes (mazsolás, mazsolás-fahéjas) változatban is. Egy romos ház mögött, szélvédett köveken tízóraiztunk.

Végül visszataláltunk a könnyen járható útra és mentünk tovább a Ciffs of Moher-hez. A sziklák legmagasabb pontjához. Megérkeztünk és rögtön megértettem hogy tortúránk nem is büntetés, hanem ajándék volt. A látogatók kerítéssel elzárt úton juthatnak a sziklákhoz és zsúfolt tömegben bámulhatják a sziklákat. Nem sokat időztünk, inkább mentünk tovább ATM-et keresni.

Inis Oírr-on és Inis Meáin nincs ATM és nincs Doolinban sem. A legközelebbi település Liscannor és ott sincs. Mentünk tovább Lehinch-be. A két település közötti úton találtunk egy folyót, amelynek partján tengeri fű nő és a homokdűnéken túl az Atlanti-óceán hullámai morajlanak. Itt fogyasztottuk el ebédünket: háromszögszendvicseket. Lehinch-ben volt ATM és a helység még homokos tengerpartjáról és szörfözésre igencsak alkalmas hullámairól hírest. Éppen kiértünk a tengerpartra, amikor mindenki pucolni kezdett a házak felé: sötét felhők érkeztek az óceánról és egyik percről a másikra hatalmas eső kerekedett. Sűrű, de apró szemekben ömlött ránk az égi áldás. Az első vendéglátó ipari egységben (Mrs. O’Brian’s Kitchen) ittunk egy tejeskávét és forró csokit, majd tekertünk tovább. Nem akartunk ugyanazon az úton visszamenni, hanem Ennistomon – Kilshanny útvonalon tekertünk. Én majd meg haltam és pihenni nem volt idő, mert 5.30-kor indult az utolsó hajó a szigetünkre. Kilshanny után találtunk egy átkötőt Doolinba és végül elértünk a hajót. A biciklizést nem csak az emelkedők, hanem az erős szél is nehezítette. Nagyon kimerültem és nem akartam hinni a szememnek, hogy az én angyalka fogadott nagynénim kijött elénk, sőt vacsorával várt minket. Szeretetétől azonnal visszatért belém az élet és ezt az estét is átbeszélgettük, mint az előzőeket.

Elkezdtem listát írni, hogy aki ide jön nyaralni mit hozzon mindenképp magával:
naptej
széldzseki
sapka
túrabakancs

2006. augusztus 24.
Inis Oírr, Írország

Lemaradtam a napfelkeltéről. A nap már magasan, de még mindig vörösen izzott, amikor felébredtem, csak bámultam a napot, a tengert, a zöld kővel kerített parcellákat. Kecses, ismeretlen madár énekelt a lámpaoszlopon. Alig terem meg itt valami, mégis olyan gyönyörű ez a sziget. Autó csak egy-kettő van, egyébként bicikliző turistákkal, traktor vontatta utánfutókon szorongó turistákkal és lovaskocsikkal találkozom. Az óceán felől sötét felhők érkeznek, de mi indulunk a sziget nyugati oldalára. Reggelire hagyományos Irish Breakfast-ot kaptunk. A black és withe pudding nem édesség, hanem a mi véres és májas hurkánkra hasonlít legjobban.

A szél és a nap kipirosította az arcom. A kerítések mentén szederbokor sorakoznak, én pedig mindig leszedem a fekete, érett szemeket. Felmásztunk a sziget egyik dobjára és megnéztük O’Brian kastélyát (Caiselá Úi Bhrián). Innen be lehet látni a sziget nagyrészét. Házak a kikötő közelében vannak és az utak a semmibe vezetnek, a szomszédos dombtetőn pedig a temető. Elmentünk a sziget nyugati partjára, ahol már nincsenek utak, de mi persze lemásztunk a tengerpartra és "holdbéli" tájon sétáltunk. Éppen apály volt, pár méterre tőlünk hullámzott az óceán, amikor egy simára csiszolt hatalmas kövön egymáshoz bújva szundikáltunk. Kilométereket ugráltunk köveken és mérnöki pontossággal felszabdalt óriási sziklákon. A Tobar Éanna-nál értünk vissza a "műútra". Azt mondják, hogy ha ennél a szent helynél valaki angolnát lát, az rendkívül jó jel. Én elképzelni nem tudom, hogyan láthat ott valaki angolnát...

Ebédre friss makréla volt vajas kenyérrel. A halat itt először lisztbe, majd tojásba forgatják és vajon sütik meg. Mi is így csináltuk.

2006. augusztus 23.
Inis Oírr, Írország

Inis Oírr az Aran-zigetek legkisebb tagja, a középső sziget Inis Meáin, a legnagyobb pedig Inis Mór. A szigetcsoport a galwayi-öbölben, de már az Atlani-óceán vizéből magasodik ki. Régen azt tartották, hogy az itt élő emberek a másvilág határán élnek és olyan tudás birtokosai, amely más halandónak nem adatott meg. Az angol és ír nyelvet beszélő Írországnak ez azon szeglete, ahol csak ír feliratok vannak és csak az vásárolhat is földet vagy házat, aki beszéli az ír nyelvet. Az emberek hosszú életet élnek és gyakori, hogy egy családban 6-7 gyerek van. Szinte kietlen vidék, amelyet embermagasságú kőkerítések darabolnak parcellákra. Egy-két tehén, birka, szamár, vagy ló legel magányosan egy-egy kőkarámban. A vékonyka termőföldön hihetetlen zöld fű nő és a fukszia hatalmas bokrokban alkot sövényt. Az óceánnak ezer arca van, néha haragos szürke pár órával később viszont ragyogó kék.

Reggel finoman sütött a nap, majd sötét esőfelhők jöttek és mi esőben sétáltunk, de délután égetett a nap és az égen habos felhők úsztak. Ébredés után azonnal az ablakhoz siettem és megnéztem az óceánt. (Még ott volt.) A reggeli hajóval átmentünk Inis Meáni-ra és a reggeli napsütést szürke esőfelhők váltották fel. Sétáltunk az esőben, miközben megnéztük a kő körvárat, Dúr Chonchúir-t, és bejártuk a szigetet. A vizes kövek fénylettek, mintha egy mocsár terülne el alattunk. Találkoztunk egy vörös hajú emberrel, akit kutyája kísért és az egyik kőfalnál fél térdre ereszkedve imádkozott. Dél körül megint kisütött a nap és mi a homokos tengerparton hallgattunk a partra vetődő hullámokat és élveztünk a napfürdőt. A sziget éttermében choudert ettük, majd visszajöttünk Inis Oírr-ra. A Fish Chouder egy krémes halleves tengeri hal darabokkal, amihez vajas kenyeret tálaltak és semmihez sem hasonlít, ráadásul nagyon finom.

Délután – mivel sütött a nap – Inis Oírr felfedezésébe kezdtünk. Lementünk a hajóroncshoz (Raic an Plassy) és köveken ugráltunk a tengerparton. Megnéztük a világítótornyot (Teach Solais) és két a két órás séta alatt három emberrel találkoztunk. Vacsorára friss tengeri halat sütöttünk és ír szokás szerint vajas kenyeret ettünk hozzá.

2006. augusztus 22.
Inis Oírr, Írország

Egy nap utazás. Dublinból reggel indultunk és kora délután érkeztünk meg Galwayba, amelyet rövid idő – három óra - alatt feltérképeztünk. Nem volt nehéz, mert egy látványosabb utcája és egy katedrálisa van. Az utóbbi egy parkoló közepén. Igazi esős, borús napot fogtunk ki. Egy étterembe menekültünk, ahol fish and chips-et ettünk. A legjobbat, amit valaha ettem. A hely érdekessége volt, hogy nem csak kólát, vagy egyéb cukrozott lötyit lehetett választani, hanem tejet is. Természetesen mi tejet ittunk és a sült krumplit jól meglocsoltuk ecettel. Késő délután indultunk tovább, először busszal Rooseval-ba, majd onnan hajóval Inis Oírr-ra. Hideg szél fújt és néha esőpermet csapott arcunkba, de mi kitartottunk a felső szinten.

Sohasem gondoltam, hogy egy augusztus 22-én örülni fogok a meleg radiátoroknak, de most mégis ez esett meg. Hideg szél tépte le rólam a farmerdzsekit és örültem a meleg szobának. Igazi ír vacsorát kaptunk: Irish Stew-t. A lábosba először a kockára vágott bárányhús, majd a nagyobb szeletekre vágott hagyma, végül feldarabolt krumpli kerül és lassú tűzön sokáig fő.