Unokahúgomtól kaptam egy üveg szederbort (Brombeer wein). Könnyű és zamatos itóka, rubin pirosan csillogot az üvegpohárban. Az utolsó kortyoknál megsajdult a szívem, hogy most, amikor rákaptam az ízére, már-már bódítóan a fejembe kezd szállni, üres a pohár és holnap nem tudok venni néhány újabb üveggel, mert Németországból hozta és az utóbbi időben ott is ritkán lehet kapni ezt a fajtát.

Ültünk az asztalnál, ittuk a bort és beszélgettünk.

Belső szoba - Nagyiéknál a bejárat és az aprócska előszoba után balra kell fordulni, hogy az ember a konyhába, illetve onnan a kis szobába jusson. Általában ezeket a helyiségeket használtuk. Régen a konyhában volt egy kályha, amelynek vaslapján mama néha megfőzött egy-egy levest. A kis szobában is régen kályha volt, de most már egy ideje konvektorok vannak az egész házban.
A ház utcára néző ablakai mögött is szobák vannak. Az első szoba a régi tiszta szobának felelt meg. Tisza, lakatlan és nyáron kellemesen hűvös. Amikor már nagyobb voltam, a vakációk idején ott aludhattam. Az ágynak ugyanolyan zöld huzata volt, mint a székeknek, apró kockás. Ha vendég érkezett, mondjuk a gróf és a családja, akkor ott ettünk.
Ebből a szobából nyílt egy másik. Én már nem emlékszem rá, de volt néhány év, amikor igazán használták. Talán a falak még emlékeznek a két kislány sírására és nevetésére. Én már csak arra emlékszem, hogy könyvek álltak stócban és már nem használt, de még kidobhatatlan dolgok voltak ott. Mama ott tartotta a citerát is. Ez volt a legrejtélyesebb szoba, oda nem mehettem be egyedül.
Azt hiszem, hogy az a szoba mindent tud családunkról és ha elég időt töltenék ott, akkor én is tudnék mindent. Talán olyan dolgokat is, amelyeket nem akarok tudni. Amit gyerekésszel nem tudtam összerakni, amiről nekem nem beszéltek, lassan mégis kiderül. Beszélgetünk unokahúgommal és az emlékek egyre nagyobb képpé állnak össze, a kontúrok már nem elmosódottak, hanem élénkek, olykor fájdalmasak.

Kedden apával töltöttem egy napot. A műtét után alig ismertem rá az én erős apukámra. Sebezhető volt, mint egy kisgyerek, vagy egy nagyon öreg ember. Sokat beszélgettünk, ilyen se sűrűn esett meg eddig velünk. Most figyeltem csak meg, hogy apám szeme ugyanolyan, mint amilyen az anyjának volt, a barna szemeken opálosan csillog a fény. Amikor felnőtt lettem, hirtelen összementek a dolgok. Apa és anya már nem voltak olyan magasak és a cseresznyefa törzse már nem volt olyan óriási, mint régen. Mostanság észreveszem a fák növekedését, emlékszem mekkora volt 10 évvel ezelőtt és most, hogy már nem nyúlok, csak öregszem, könnyebben nyomon tudom követni a változást. Látom apám, anyám és öcsém változását is. Észreveszem, hogy öcsém miben hasonlít anyámra, vagy hogyan veszti el kölykös vonásait, de arról fogalmam sincs, hogy én kire hasonlítok. Nem ismerem fel szememet, orromat, arcom formáját, vagy akaratom erősségét másban.

Hasonlóságot felfedezni egy másik emberrel mindig öröm, de valamiért az unokahúgommal rájönni, hogy mennyire egyforma anyagból gyúrtak minket, sokkal jobb.