Ültünk a Holdudvarban, a régi margitszigeti casino helyén, de akárhányszor látom, a sárga lampionjellegű képződményeket egyszerűen nem bírom szépnek találni. A Hold gyönyörű volt a budai házak felett, egy két elmázolt ecsetvonás híján akár a Sebaj Tóbiás megidézett valósága is lehetett volna. Ő sört ivott, én Sangria-t, mert a sört nem szeretem. Az úszó EB reflektorainak fényében számtalan bogár repkedett, egy jobb horror történetet meg lehet volna komponálni a látványból. Nekünk is voltak történeteink. Ugyanazzal az apró részletességgel beszéltük meg életünk (feszítő) mozzanatait, ahogy a mosónő átnézi és kiüríti a nadrágzsebeket. Az egyiknél azt kérdeztem, hogy megírhatom, ő azt mondta, hogy persze. Mindig félek más történetét megírni, kicsit tolvajlás szaga van, de amikor egy újabb pohár sör és Sangria után megkérdezte, hogy tényleg megírod?, tudtam, ez is olyan fátum szerű dolog, ami ellen nem érdemes tiltakozni.

Úgy írom ezeket a sorokat, hogy alatta még üres a papír, de tudom, hogy ott lesznek azok a betűk, szavak, amelyek elmesélik a történetet. Nem tudom, hogy mások mikor szoktak ajánlást írni. A kész művet ajánlják valakinek, aki fontos életükben, vagy már az első betű előtt tudják, hogy minden, ami az után következik, legyen az siker, vagy bukás, ugyanúgy megosztható azzal a szeretett személlyel.

Mielőtt bármit írnék, köszönöm a tegnap estét és szeretettel dedikálom neked ezt a történetet, hiszen lényegében a tied, még akkor is ha én krónikás módon itt-ott megváltoztattam.

Hosszúra nyúlik ez a bevezető, magam sem hittem volna, amikor elkezdtem írni – én vajon végigolvasnám? (Most keltem, éjszakai meztelenségemben ültem a gép elé, és nem akarok addig semmi mást csinálni – na jó, a pasim főzte kapucsínót már megittam, kakaó is volt a tetején -, amíg ki nem írtam magamból az egészet. Lehet, hogy rövidebb lesz, mint az eddig leírtak.)

Majdnem szerelem

Szeretettel KA-nak

Hideg téli reggelek voltak. A város még aludt, amikor a körúton lépteimet szaporáztam. Néha semmire sem gondoltam, csak mentem az uszodába, utána a gyárba, néha viszont egy fuldokló túlélési vágyával mantárzam, hogy szeretnék egy pasit. Homályosan derengett fel előttem, milyen is legyen. Gondoltam, nem árt, ha hasonlítunk, ha szeretem, ha szeret és megmozdít bennem valamit. Fáztam. Pont úgy éreztem, ahogyan a mézesmázos ponyvában írják, akartam egy férfit, aki átölel, aki felmelegíti egész lényemet. Mindig fáztam. Otthon a lakásban, a gyárban a gép előtt, az utcán, még barátok között is. A medencében viszont soha. A levegőt vízre, nyomorult kis életemet lebegésre cseréltem.
Aznap csak két kilométert úsztam és - ilyeneket az ember egyszerűen nem tudja elfelejteni - amikor kiszálltam a medencéből, ott állt a törölközőm mellett. Mintha nekem teremtették volna és szinte még rajta volt a csomagolás és a piros masni is. Azonnal szerelmes lettem. Első rövid beszélgetésünket számtalan közös úszás és egyre hosszabb beszélgetés követett. Megtudtam mindent a munkahelyéről és a családjáról is, arról, hogy milyen úgy az élet, ha az ember apja horvát, anyja magyar.
- A nővérem együtt él a fiával. - mondta egyszer.
- Ilyen korán szült, hogy már gyereke van? – kérdeztem meglepődötten, majd kibogoztuk, hogy nem gyereke, hanem pasija van a nővérének. Bonyolult volt végigragozni, hogy a fiújával.
- Ti ezt hogy mondjátok? – pontosította nyelvtudását.
- Hogy a barátjával. – mondtam és úgy éreztem, hogy ezek az apró pontosítások, a világ definiálása egyre közelebb visz minket egymáshoz. Persze tévedtem. Kezdeti lelkesedésem lassan kétségbeeséssé, majd mélységes csalódássá torzult. Volt egy lány, aki a legalapvetőbb trükköket vetette be, azon a kicsit nyafka hangon, és a fiú kajálta, mint maci a málnát. Mi még mindig elég gyakran elmentünk úszni és titkos dolgokat osztottunk meg egymással. Egyik vasárnap templomba mentünk. A templomi csend és ének, az ima körénk tekeredett. Ilyenkor reményeim újraéledtek, hogy talán minden, ami nem történik kettőnk között, csak véletlen, csak idő kérdése. Beszélgetéseink sem rövidültek. Amikor nem találtunk választ egy-egy apró, de lényeges kérdésre, rendszerint azzal zárt, hogy majd megkérdezi a barátjától, mert ő igen okos és sok mindenhez ért. Ráhagytam. Nem kutattam a szavak mögött, élveztem, hogy vele vagyok és amikor elbúcsúztunk, mindig utána néztem, hogy még egyszer megbizonyosodjam róla, hogy van és tényleg vele voltam.
Hiába jött a nyár, én újra fáztam. Belőle távoli csillag lett, amit el nem érhetek, de felejteni sem tudok. Észrevétlenül koptak ki életünkből a közös úszások és beszélgetések. Augusztus dereka lett, és ebédidőmet kicsit kiszélesítve - este ledolgoztam - a Balaton átúszásra készültem. Majdnem kiugrott a szívem, amikor megjelent mellettem. Elképedve elemezgettem érzéseimet és arra jöttem rá - közben beszélt hozzám, de nem is igazán hallottam - hogy nem a boldogságtól kalapál így szívem, hanem az ijedségtől. Ő viszont egyre csak mesélt.
- Kirándulni voltunk. 35 km-t gyalogoltunk és még hegyet is másztunk.
Anyám illemre nevelő szavai miatt kicsit szégyelltem magam, de nem tudtam arra figyelni, hogy miről beszél, fejemben TUNK-ok visszhangoztak.
- Kivel voltál? – próbáltam természetesen és udvariasan feltenni a kérdés, de akkor már gyomromat kezdte csavarni a felismerés.
- A barátommal.
- És ő fiú vagy lány?
- Lány…- felelte azzal a zavarral, amikor az embertől valami evidens dolgot kérdeznek.
Eszembe jutott, hányszor beszélt nekem a barátjáról és én nem értettem. Kedvem lett volna nevetni. Kinevetni minden félelmemet, aggódásomat, reményemet és csalódásomat. Csak otthon jutott eszembe, hogy amikor elváltunk, nem néztem utána.