Persze írhatnék arról is, milyen szánalmas, ami megint kialakult a goldenblog körül, meg mindenkinek van a véleménye (tudod, akárcsak segglyuka) és azt hiszi, hogy az övé valamivel fontosabb, mint a többi. Lamentálhatnék arról, hogy toleranciáról, empátiáról és szabadságról - szabad véleménynyilvánításról - papolunk, miközben mindenkiben egy kis diktátor őrjöng, követeli saját igazát, nem tudja elfogadni, hogy másnak más a szép, és felháborodik, ha nem az van, amit ő akar, de közben Sehallselát Dömötör módon nem képes beszélgetni, vitatkozni és hallgatni.

Egyébként is Mérő ígért egy tánctanárt arról, hogy az nem tolerancia, amikor ráhagyom a másikra, amit mond, de közben rendíthetetlenül meg vagyok győződve saját igazamról.

Szóval inkább a paprikás krumpliról értekeznék. Szerintem akkor lesz igazán finom, ha sok hagymával és igazi szárazkolbásszal készül, kevés csípős pirosarannyal és őrölt római köménnyel. (Hagymát kevés olajon megdinsztelem, pirospaprikát teszek rá, hozzáadom a felkockázott krumplit, megsózom, felöntöm vízzel és főzöm.) Ahogy anyám és nagyanyám, én se teszek bele tarhonyát, csak paradicsomot és a végén hagyom a lábasban kicsit lesülni. Tulajdonképpen csak azért szoktam főzni, mert a kovászos uborkához a legjobb főfogás.

Azért a rend kedvéért tisztázzuk: 

Idén ugyanúgy gondolom a goldenblogot, mint tavaly, amikor nem válogattak be a 100 közé, csak most keserűség helyett meglepődtem, mert nem hiszem, hogy egy év alatt ennyit változtam volna. (Persze változom, de nem így.) Abban viszont biztos vagyok, hogy akik tavaly örültek, most bosszankodnak és simán megszavaznának nekem egy élve elégetést. Persze, biztosan jó móka a köpködjük Myreille-t, de szerintem ízléstelen és igencsak dacossá tesz. Ez az én blogom, azt írok bele, amit akarok, arról írok, ami engem foglalkoztat, ami velem történt, és mivel senkit sem kényszerítek rá, hogy olvassa, teljesen felesleges habzó szájjal fröcsögni. Igen, nyilvános, lehet véleményt mondani és én ezeket a véleményeket elolvasom, átgondolom, de senki ne várja, hogy vadidegenekkel kommentekben fogom megvitatni gondjaimat, vagy érzéseimet, mert azokat pasimmal és barátaimmal szoktam. Ízlésről, filmekről, könyvekről szívesen beszélgetnék, sőt kíváncsi is vagyok mások véleményére, gondolataira, tapasztalataira, de ott a kritikák kimerülnek annyiban, hogy egy érzéketlen idióta vagyok, aki úgy mond véleményt, hogy semmihez sem ért. Ezt viszont én nem tekintem vitalapnak. Akik szeretnek, néha írnak levelet és gondolom szavaztak, de ők sem ismernek igazán, mert a szavak önálló életet élnek, összekeverednek az olvasó képzeletével, álmaival és létrehoznak valakit, aki én vagyok és mégse. (Minden léleksimogatás jólesik, minden ütés erősít.) Akik régen ismertek, belegyömöszöltek egy skatulyába és nekik sokkal jobb, ha nem mászom ki onnan. Ez az ő túlélési stratégiájuk. Az egyém viszont a blog, az írás és a dac. Sokszor sokat kozkáztatok, hogy úgy éljek ahogy szeretnék. Végletek között feszülök, néha pofára esem, néha szárnyalok és néha a hozzám legközelebb álló emberek sem értik, hogy miről és miért írok. Ilyenkor megkérdezik, én pedig elmesélem. Ezerszer mondtam, hogy a blogom önzőség, szeretek írni és szeretek mindent, amit hozott. Nem nyertem díjakat - racionálisan esélyem sincs, hogy nyerjek - viszont kaptam egy olyan életet, amilyenre mindig vágytam.