Reggel álmosan kelt. Ezerszer megfogadta, hogy éjfél előtt elindul az álmok mezejére, de a nyári forróság és a magány éppen azokra az éjszakai órákra szűnik meg. Éjszaka sohasem sürgető az alvás, nem kínzó a fejfájás, viszont ilyen reggeleken a kávé sem hoz lendületet. Vissza akart bújni, de ahhoz sem volt kedve. Már elindult, amikor olajos víz fröccsent rá és apró pöttyök baljós stigmaként ragaszkodtak hozzá. Délelőtt a hetes buszon megtalálta jókedvét, azután majd’ szétpattant az ötletektől. Ismeretlen kedvesség és szeretet ölelte magához, majd olvasott valamit és kucorgott. A test legmélyén, a harmadik borda árnyékában. Bűzös leheletek szórtak rá átkot, fázott, pedig Budapesten hőségriadó volt. Beletörődött, hogy könnyen megítélik és a (buták magabiztosságával) sárral dobálják, ilyenkor mégis remeget egy kicsit. Belső vacogás. Dühe régen elszállt, túlélési stratégiájához tartozott, hogy nem áll le vitatkozni arról, hogy milyen is ő. Igen, olyan, amilyennek látják. Valakinek szép, valakinek csúnya, valakinek okos, valakinek buta, valakinek kedves, valakinek elviselhetetlen. Minden végletet és szélsőséget felfedezett magában. Később a barna füzetből Dosztojevszkij és Gabriel García Márquez idézetekkel szórakoztatta magát, sőt előkerültek Federico García Lorca versei is. Egészen kimelegedett, sőt a táskából még az angyal varázslata is előmászott.

Vártam a szellőt, vártam az estét, vártam, hogy csituljon az öröm, hogy ne fájjon a szúrás.