Te azt mondod, hogy élsz, én azt, hogy gondoltam rád, mégis ugyanaz.

Eszembe jutott, hogy ennek a mondatnak az egész történetét le kellene írni szép kerek mondatokkal, bevezetéssel, befejezéssel és tanulsággal, de végül meghagytam a hosszú csendet és a semmi fölötti feszülést, mert azt kedvelem legjobban ebben a történetben és ebben a mondatban, hogy mennyire másként tudunk reagálni ugyanarra a helyzetre.