Kisboltban péksüteményeket válogatok. Azon gondolkozom, hogy tökmagos, vagy "szotyis" rozskiflit vegyek. Mellettem egy idős néni is válogat, és amikor ugyanolyan kiflit teszek a zacskóba, mint ő, megszólal:
- Ezt a férjem nagyon szereti, én sajnos nem tudom elrágni.
- Én is a pasimnak válogatok... - mondom, de valahogy nem tudom folytatni. Nem is ismerem őt, nincs időm beszélgetni, mert rohannom kell, a pasim mindjárt indul, nem akarom reggeli nélkül elengedni.
Ott állunk egymás mellett és a péksüteményeket nézzük. Ismét ő szólal meg:
- 57 éve jól szolgálom a férjem.
- 57 éve házasok? – kérdezem teljesen feleslegesen, majd hozzáfűzök még egy idióta "nagyon hosszú idő"-t.
- A férjem 84 éves, én most múltam 81. – folytatja a néni, és én egyre inkább nem tudok mit mondani. Erre mit lehet mondani? Hogyan lehet otthagyni egy idős embert, aki valamit mesélni szeretne nekem? Motyogok valamit és a zűrzavart kihasználva hátraosonok a hűtőhöz, majd rohanok haza a reggelivel.

De a néni itt maradt velem akárcsak a tegnapi pacsirta. Ismerkedjünk lovakkal program keretében néhány órát egy tanyán töltöttem. Lovászfiúval beszélgettem, fáról sárgabarackot ettem, egyre jobban nem értettem, hogy miért is élek én Budapesten, és láttam egy pacsirtát. Jobban mondva kétszer láttam. Először amikor megérkeztünk, utána pedig velem szembe telepedett le a kerítésre.

Annyi minden történik velem nap mint nap és mégis azt érzem, hogy a pacsirtának és a néninek volt valamilyen üzenete számomra és én nem értettem meg. Mintha mindkét formában ugyanaz a "valami" akart volna velem kommunkálni. Mindkét találkozás alkalmával valahogy más volt a világ, halkabb, láthatatlanabb, de a madár és az öreg hölgy élesebb, pedig annyi érdekes dolog történt: láttam magam egy ló szemében, lovakkal ismertem, kaptam egy rozsdás patkót, beszélgettem, szócsatáztam, embereket fedeztem fel, megtaláltam azt a szoknyának álcázott rövidnadrág, amit régóta keresek, de nem volt a méretemben...