| |
2006. június 26., hétfő
|
|
Nagy harcokat vívok a keserűséggel. Próbálom kicselezni, kinevetni, elkergetni, megijeszteni, megszelídíteni, de ő mindig egy lépéssel előttem jár, rafináltan hálójába csal és foglyul ejt. Ilyenkor nagyon nekikeseredem (ettől dühös leszek, majd úgy káromkodom, mint a legmocskosabb szájú kocsis). Persze, nem minden pillanat rossz, nincs gyilkos hallgatás, vagy heves veszekedés, egyszerűen csak elfecsérelt percek (elügyetlenkedett órák) vannak. (Nekem elfecsérelt perceknek (eltékozolt óráknak) tűnnek és érthetetlen, idegesítő, már-már közönyös tunyaságnak.) Mintha egyedül küzdenék egy nálam háromszor nagyobb sziklával. Nekifeszülök, megpróbálom arrébb görgetni, de a végén csak fáradt és kiábrándult vagyok. Megcsap a tehetetlenség és a semmi, mert akármit próbálok (akár azt, hogy teszem, akár azt, hogy nem teszem) és akárhogyan, a végén csak a (mártírkodó) kiborulás jut (mert úgy érzem, egyedül próbálom), és ez engem legalább annyira idegesít, mint őt, és akkor átjár a keserűség. Nyári vihar csupán, amely ugyanolyan hirtelen tűnik el, ahogy jött. Jéghidegből tűzforróba mártózom, és nem is a hullámvasút a legrosszabb, hanem a kételkedés és a cinizmus, amely megüli szívem.
|
#
16:32 -
átlátszó emberek -
Myreille
|
|
|
