És a pünkösdirózsa is hullajtja szirmait

"Én mindig mindent késő kapok meg."

Hetek óta készült az utazásra és elképzelte, ha ott lesz, majd szed egy csokor virágot a lánynak. Néhány szálat a kerítés melletti rózsaszínből és fehérből, de legalább fél tucattal a vörösből. A csokor szélére tesz még néhány méregzöld levelet is, és este a lány szobát átjárja majd a virágillat. Elképzelte, hogyan járja be keze a lány testét, amit ugyanúgy ismert, mint a kert összes apró zugát, felidézte, milyen benne lenni, és érezte a kielégülés utáni frissességet, amikor a lány feje mellén van, ő haját simogatja és a jövőről mesél.

Nehezen szabadult el, mindig volt valami sürgős és halaszthatatlan, csak a csokor, a lány és a közelgő boldogság mentette meg a kétségbeeséstől. Este érkezett, már sötét volt a kert, a hold is fekete felhők mögött rejtőzködött.

Reggel korán kelt. Megborotválkozott, azt az arcvizet kente magára, amit a lány annyira szeretett. Inget vasalt, cipőt fényesített. Rámosolygott tükörképére és arra gondolt, hogy egy régi életben most brillantint kenne hajára. Megfogott egy kést és a virágoskertbe indult. A kutya úgy ugatta, mint az idegeneket. De akkor már nem hallott és érzett semmit sem. Állt a sötétzöld bokrok előtt és földre hullott pünkösdirózsa szirmokat nézte. Még mindegyik őrizte gyönyörű színét, de már az enyészet szeretői voltak és gúnyolódtak vele, akárcsak a száron megmaradt ék alakú csészelevelek. Túl későn érkezett. Legalább háromszázötven napot kell várnia, amíg a kipattanó zöld gömbökből virágcsokrot vihet a lánynak, és akkor, talán, időben érkezik és minden olyan lesz, amilyennek elképzelte. Háromszázötven nap és ugyanennyi éjszaka, végtelenül hosszúnak tűnt. Azt se tudta megmondani, hol lesz holnap, vagy holnapután.