- De komolyan, téged érdekel ez a nagy katyvasz? Akarsz többet tenni értem, mint boldognak lenni?
- Többet teszek érted...

Éjszaka indulok. Fejemet a párnába fúrom, testem takaró alatt melegszik, kilépek ebből a valóságból. Az álom lesz valóságos és alvó testemet magam mögött hagyva, egy kőkerítés mellett sétálok. Kezemben könyv. Találkozóm lesz és arra gondoltam, a várakozást majd olvasással töltöm el. A sok esőtől még tavaszi zöld minden, hiába járunk már a nyárban. Könnyű szellő ügyes keze megsimogat, tarkómat csiklandozza, és távolról, nyíló rózsák illata szalad felém. Látom a fát. Ősöreg. Még sohasem jártam itt, de tudtam, ide kell jönnöm. Találkozóm lesz. Itt és nem máshol. Úgy érkezem meg a fához, mint régi ismerős. Az emlékezés deja vu-je nehézzé teszi szívemet. Nem jártam még itt, de tudom milyen télen, amikor hó ül az ágakon, ősszel, amikor a levelek narancsvörös színbe öltöznek és lehullnak, ismerem tavasszal, amikor a rügyek, mint vágytól izzó mellbimbók, feszülnek, szétpattanni vágynak, és ismerem nyáron is, amikor a lombkorona árnyéka vigyázza az utazó álmát. Peregnek a percek, nem figyelek a könyvre. Eszembe jut egy másik fa. Egy fiatal, törzsénél két hatalmas kővel. Régen sokat jártam annál a fánál, törzse olyan vastag volt, mint a csuklóm, hüvelyk- és középsőujjammal körbe tudtam fogni. Most már biztos felnőtt korba lépett, akárcsak én. De az is lehet, hogy valamikor a tomboló szél, kicsavarta, kettétörte. Peregnek a percek, csak a szél zörgeti a füvet és a leveleket. Ma se jött, akit vártam, mennem kell – érkezik a reggel. Bezáródom a fába, fekete minden, egy hangot hallok, de nem kívül, hanem a fejemben. Ha egyszer elérlek, örökre megtartalak, ígéri. Mosolyogva ébredek, de nem a boldogság, hanem a szelíd elnézés rajzolja mosolyom. Ősöreg leszek, mint a fa, mire elér hozzám, tudom.