| |
2006. május 27., szombat
|
|
Elfelejtett fiók elfelejtett rekeszében (már nem használt e-mail fiók egyik könyvtárában) régi leveleket találtam. Én rejtettem oda, hiszen akkor nagyon fontosak voltak és most könnyű szívvel olvastam bele némelyikben, hiszen annyi víz lefolyt már a Dunán, annyiszor vándorolt végig a Nap az égen, mit számít néhány kihunyt csillag, hiszen minden éjszaka millió világít az égbolton. Persze tévedtem. Megkínoztuk egymást, de ugyanúgy szeretem, mint akkor. Lennék párna, ha aludni vágyna, és lennék labda, ha rugdalna. Tudom, a szeretet, amely halhatatlanságára rádöbbentem, nem vihető át a mindennapokba, csupán egy narancsvörös érzés marad a szív egyik rejtett zugában. Néha felfénylik, mint a lepkés üvegkép, ha rásüt nap. Emlékszem, ott álltunk nagyon közel, mégis saját üvegfalunk mögé zárva, láttuk egymást, de mégse tudtuk megtenni az utolsó lépést, ezért inkább befalaztuk közöttünk az átjárót. Most megint egy átjárónál állok, megint ott az üvegfal és az élet ismétli önmagát. A Sors kedvel, mert most még kilátástalanabb a helyzet, mint akkor. A hasonlóság és a belső utazás érdekes, ugyanakkor félelmetes, illúzió színesíti. Mondd, Lovag, hoztál téglát, hogy áttörd az utolsó üvegfalat?
|
#
12:44 -
átlátszó emberek -
Myreille
|
|
|
