Nevetve mondom, hogy engem nem ütne meg. Érzem, sőt biztosan tudom, hogy nem olyan ember. Kegyetlenül őszinte, de előbb szaggatná darabokra a lelkem, mint a testem. Mindegyikbe másként hal bele a nő, a nagyobb kockázatot a test szétszaggatása jelenti.

Állok a forró zuhany alatt, pár perccel múlt dél. Vajon hány ember zuhanyozik ilyenkor? Ilyenkor jönnek a legjobb és legelképesztőbb gondolatok. Majd megírom, gondolom, hogy a túléléshez kell, hogy tudjam, melyik férfi ütne meg, és melyik állna ki mellettem, ki ölne meg és ki halna értem. Egyszerűen meg kell éreznem, hogy mit rejt hét lakattal őrzött ajtók mögött, mert ha felpattannak - egyszer felpattannak, nincs mese -, akkor olyan kevésnek tűnik a jószerencse.

Fülemben dobog a szívem, szokatlanul tompa az utcazaj. A hír - nem valakiről, hanem róla szól -, mint üvegbura ölel körbe.

"Az eddigi információk szerint a nőt régóta ostromolta szerelmével a férfi, de a nő nem viszonozta az érzelmeket. A férfi ezért - eddig tisztázatlan körülmények között - megölte a nőt, majd magával is végzett, elvágta saját torkát. A vérrel borított földszinti lakásban számos körülmény mutat arra, hogy a gyilkos mindenképpen végezni akart áldozatával."

Legszívesebben bőgnék, de csak közös emlékek csorognak a fejemben. Egyébként végtelen csendem. Figyelmetlenül kilépek egy autó elé, elejtem a piros ribiszke dobozt és a fagyott piros golyók szétszaladnak a világba, mint megannyi megfagyott vércsepp. Ekkor elerednek a könnyeim, az emberek kedvesen néznek rám, ugyan mi értelme van sírni egy doboz ribizli miatt...