A Ruszwurmban ültem és krémesem égetett tésztáját próbáltam úrinősen kisebb darabokra aprítani - feladatomat nehezítette a mesésen lágy krém -, amikor megszólalt a telefonom. A nőcis táskából mindig kész tortúra előkotorni a csipogó vacakot, ami az esetek nagytöbbségében már csak a nem fogadott hívást jelzi, amikor kezembe kerül. Mit csinálsz ma este? Van egy szabad jegyünk. Van kedved velünk jönni a Nemzeti Színházba? - kérdezték tőlem a vonal túlsó végén. Persze, én erre rögtön igent mondtam és csak azt kérdeztem, hogy hogyan jutok el a Nemeztihez. Miután végetért a beszélgetés, magamra néztem és konstatáltam, hogy így nem lehet a Nemzeti Színházba menni. Ezen felismerésemben a szemben ülő férfi is megerősített. Rohanás haza. 5 perc alatt ruházatigazítás, pici smink és már tömegközlekedtem is a színház felé. Ilyenkor persze az összes villamos lassan megy, hihetetlenül lassan, viszont a másodpercmutató az órám számlapján őrült sebességgel rohanni kezd. Vészes késésben voltam, viszont nagyon oda akartam érni, így a villamosmegállótól a színház bejáratáig gyorsan megdöntöttem a miniszoknyás, csizmás futás 200 m-es országos csúcsát. Pont időben érkeztem és mielőtt leültem, ártatlanul tettem fel a kérdést, hogy mit nézünk? Grace és Gloria. Nekem először semmit sem mondott és azzal sem lettem okosabb, hogy a Pécsi Nemzeti Színház vendégelőadása. Elsötétült a nézőtér, megszólalat a zene és a színpadon két színésznő - Sólyom Katalin és Füsti Molnár Éva - elmesélt nekünk egy történetet, életről és halálról. Vajon ki segít kinek? Az önkéntes ápoló Gloria segít a haldokló Grace-nek, vagy fordítva? Nevettem Grace szókimondó őszinteségén és Gloria ügyetlenségén. Összeszorult a szívem, amikor gyermekeik haláláról beszéltek, vagy röpke boldogságukról. Egy színházi előadás mindig a húsomig hatol, ráadásul ez az előadás hátborzongatóan jó volt.
Szünetben megismertem Tigris- és Teppik-mamát. Irtó jófejek. Két perc alatt könnyesre nevettem magam mellettük. Az előadás után, végre, jól megnéztem a színház épületét és környékét, a sötétség sem zavart. Nekem tetszik. Majd pedig a 2-es villamossal végigmentem a Duna-parton és gyönyörködtem a kivilágított épületekben. Most csak azt érzem, hogy szép az élet és élni jó. Kicsit sem keserít, hogy az életnek nem csak a születés, hanem a halál is része.