Térdig álltunk a fűben és megszámoltuk a zöld árnyalatait.

Mindig és újra meglepő, hogy ki emlékszik rád és ki nem ismer meg, ki tudja a neved és ki nem.

Gyakorolni: Menj a fenébe!

Álltunk az ablakban és bámultuk a villámokat. Éppen úgy, ahogyan én gyerekkoromban, csak most nem voltam egyedül, hanem mellettem állt a két fiam.

Kaptam új, piros körömlakkot és tegnap úgy éreztem, muszáj felkennem, ma meg arra jöttem rá, hogy Hunk of Burnin’ Love a neve. (Még egyszer nagyon köszönöm, egyszerűen imádom!) Mindezek mellé Beyoncé XO zenéjét hallgatom, azt a változatot, amiben egy csillogó zöld ruhában van. Gyönyörű a ruha, gyönyörűen csillog. Pár hete láttam instán a fotót, ami a férje éppen homlokon csókolja a fellépés előtt…

Hónapok óta énekel Zsombi egy számot, de nehezen ismertem fel. Most végre megvan: Daft Punk – Get Lucky.

Nem kell emlékmű! Felesleges, visszataszító és sértő! (És nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy baromi nagy szemétségről tereli el a figyelmet…vagy csak ennyire ostobák, önmaguk nagyságától megrészegültek? Egyik se jó kilátás.)

Anya, nekem ez a zene tetszik! – szólt előre Zsombi az autóban, miközben James Blunt – Heart To Heart szólt a rádióban.

Csak azt nem értem… Na jó, többek között azt nem értem, hogyha valaki meg akarja fejteni a bűvész trükkjeit miért arra figyel, amiről a bűvész beszél, amivel elfedi a trükköt, miért nem minden másra…

Ma a szélrózsa minden szirmát megérintettem. Reggel nyolckor már duruzsolt a mosógép, mégse enyhült a megszakítás. Úgy próbáltam meg írni, hogy félpercenként hozzám szólt Zsombi. Nem sikerült. Majd amikor fontos telefonokat intéztem, üvöltött, mint a fába szorult féreg és még el is magyaráztatta velem, hogy mi az a fába szorult féreg. Dobtam egy postát, sütöttem szezámmagos kiflit, letört a tömésem – ugyanott, ahol pár hete -, játszottam gyerekekkel, mokshát építettem/tünk és az ismétlődő dolgokról elmélkedtem és még hét se volt. Vacsora két gyereknek, fürdetés és már itt is vagyok, mint egy kifacsart mosogatórongy.

A bennem élő szociológust erősen foglalkoztatja, hogy 1. mikor és hogyan fog végérvényesen elbukni az FB, mi lesz a fordulópont, 2. az értelem és a józanság miért nem tudja lenyomni az érzelmi elvakultságot, 3. a kommunikáció jó móka, 4. George éppen most mutatta meg, hogy az egyik feszültségpontomból hogyan tudok előnyt kovácsolni.

Egyszerű kis nap volt, pedig még az eperlekváros palacsintáról szó sem esett.

Zsombor kihúzta a nagy kalapból a tüszős mandulagyulladást, de a baldachinjából lett tekerős lámpája, így boldog.

Dani pingvines pulcsiban Legoval játszik. Reggel nem kellett etetni, a bundás kenyeret önállóan eszi.

Kávézás közben a legjobb a növekedő spenótot, mángoldot és koriandert nézegetni, de vidéken jó képeslapot venni, szinte lehetetlen.

Pár évvel ezelőttig nem gondoltam magamról, hogy maximalista lennék, vagy csak csipetnyi hajlamom is lenne a dologra, de egyre többször ütközöm abba a problémába, hogy a félmegoldásokkal nem tudok kibékülni.

- A vállfát kéred?
- Ismersz olyat, aki vállfán tartja a bugyijait?

Reggel az M7-en egészen érdekes zenekarokkal találkozik az ember lánya, majd simán hülyét kap, hogy “ebben a városban” lehetetlen parkolni. De végül odaér a New York kávéházba, ahol a pincérek kifejezetten udvariatlanok, a kínálat szegényes és az a varázslatos légkör, amiben reménykedünk, csak a múlt szelleme, de életem egyik legjobb beszélgetése felülír mindent.

Mostanság mindenki – tulajdonképpen mindenki, akivel találkozom – ugyanazt a kérdést teszi fel, de én még mindig nem tudok rá válaszolni. Nem tudok pontos választ adni, mert én magam se értem.

Jude Law nem ugrott elém a Greshamnél, mondjuk Jude Law nem is az esetem, ettől függetlenül, vagy éppen ezért George jön nekem eggyel. Hazafelé megszólalt a Hétköznapi és egyáltalán nem érdekelt a háromezres fordulat. “Hagyom, hogy nézd, nézd, nézd. S nem fér már semmi közénk, a kezem s kezed közé…”

A bizonyosságnak és a türelmetlenségnek egészen furcsa keveréke jellemez. Még azt is tudom, hogy a gyorsan pergő napok, amelyek most olyan elvesztegetettnek tűnnek, egyáltalán nem azok, és hiába látom a kikötőt, a hajónak révbe kell érnie. (Értsd (bár úgyse): oda kell érni, ki kell kötni, partra kell lépni, addig nem lehet lóra ülni.)

Miután elszórat a borsót, leheveredett a fűbe, feje alá tette a kezét és átérezte, hogyan lehet az élet királya hintaágy nélkül is. Azért biztos, ami biztos, megígértem neki a hintaágyat, a macskát és kapott három gombóc fagyit.

Mellém áll, követeli, hogy vegyem fel. Mellkasomnak veti a hátát, lábát az asztalra teszi, pontosabban az egeremre teszi, rám nevet és ringatózik a zene ritmusára. Ő is elheveredett a fűben.

Leülök a fűre és pillanatokon belül két gyerek ül rajtam. Jó ez így nagyon!

Éppen az M7-en robogok – a hétvégén már mögöttem 380 levezetett kilométer -, amikor Halott Pénz arról beszél, hogy majd ír egy dalt a távolság leküzdéséről. Ő is az utazásról beszél, de engem az áthallás üt szíven.

Mögöttem két gyerek alszik, elfáradtak a napsütésben és a boldogságban. A világ gömbölyű.

Srácok, nem volt hiábavaló az a sok átmulatott budapesti éjszaka. Sokkal jobban ismerem a várost – autóval is -, mint hittem.

D: 1 utazas, 3 parkany, 1 paradicsomleves
D.: ez volt a delelott, delutanra is izgalmas terveim vannak
M: milyen párkány?
M: először patkánynak olvastam
M: én nyakig vagyok a szemétben
D: faragjuk az ablakparkanyt
M:: igazából tényleg ki kellene adni a chatelésünket, mert ennél változatosabb agytornát nehéz lenne kitalálni
D: pacolas es festes ram var
M: oh, pácolás, én valamelyik nap az íróasztalomat terveztem meg
D: raadasul azon toprengtem tegnap – zuhany alatt, hol mashol – hogy igen nagy volumenu problemakat oldottunk meg az elmult 10 ev soran pusztan irasban valo fecsegesel
M: mert az nagyon kell nekem, egy jó íróasztal
D: az fontos
D: nagy, mint egy kikoto
D: hogy dugni is lehessen rajta anelkul, hogy mindent le kell soporni rola
M: én inkább rendre vágynék
M: ürességre az asztalomon
D: oregszel, bazz
M: és lennének férfi olvasók, akik ezekért a részekért vennék meg a kiadott beszélgetéseinket
M:
D: sok ilyen reszlet van, es ami igazan vonzo, hogy a legvaratlanabb kontextusokban bukkannak fel
D: szoval mi valojaban csak kuldetest teljesitenenk: olvasasra szoktatnank a ferfiakat (es kicsit betekintest engedunk a noi lelekbe)

Szabó Balázs Bandája

Feldob, kifújja belőlem a homokot.

A szél felkapja az apró szemeket,

viszi vissza a csillagokba,

nem is értem, hogyan voltam tőle ilyen nehéz.

Mint kioldott cipőfűző

leesik a bánat.

Amíg az ország egyik pontján a fű és a vakolt falak négyzetmétere nő, addig az ország másik pontján fekete bárányt kellene simogatni, de én egy harmadik helyen vadárvácska átültetésével próbálkozom, szóláncokba merülök, fejfájással küzdök és LEGO baszt keresek.

- Zsombi, nem találom azt a kis mütyürt. – Mondom, miután 20 perce keresem azt a bizonyos, speciális LEGOelemet.
- Anya, ne add fel! Anya, ne add fel! Meg tudod csinálni! – Ez úgy igazán szórakoztató, hogy én szoktam neki mondogatni, hogy bármit meg tud csinálni.
(Azóta meglett a bigyula és elkészült az LEGO autó, amelynek az ajtaja és a motorházteteje is nyitható.)

“Megszorult papírlap vagyok. Érted? Akit összehajtogattak és kivágtak ember formájúra.”

Elkezdett hajtani a fű és már 1-2 centinél tart. Pedig már fel is adtam a reményt. Azt hittem, hogy túl korán vetettem, megfázott, vagy túl meleg volt, kiszáradt, vagy ilyesmi. Erre hajt és növekszik. Boldogság.

Nagyon utálom azt a játékot, amiben csukott szemmel hátra kell dőlni. De már gyakorlom, muszáj. Úgy képzelem, hogy olyan, mint az autóvezetés, egyszerűen bele kell jönnöm.